P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Rosner Krisztina „Azt a színészt, aki a maszk alatt játszik, mintegy megszállja a figura. A maszk vezeti a színészt, ő pedig feltétel nélkül engedelmeskedik neki."

7 Hodge szerint a színészképzésben rejlő lehetőség iránti érdeklődés, amely a századforduló évtizedeiben robbanásszerűen megnőtt, egyrészt a korszak objektivitásra törekvő tudományszemléletének, illetve a hagyományos keleti képzési technikák (a japán Nö, az indiai kathakali) tanulmányozásának eredménye volt.

8 A keleti színészképzés jellemzői közül szerinte a precíz rendszeresség és a test/szellem egysége hatott leginkább a nyugatira. Carnicke rámutat, hogy Sztanyiszlavszkijt például a hatha jóga iránti vonzódása késztette a felesleges izomfeszültség megszüntetését célzó koncentráció hangsúlyozására: az ezzel kapcsolatos relaxációs és légző gyakorlatokat a jógából kölcsönözte.

9 Hodge és Carnicke nézeteit elismerve azt azért fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a keleti rendszerek tanulmányozása a tárgyalt évtizedekben messze nem olyan hangsúlyos, mint a hatvanas-hetvenes évek interkulturális robbanása idején, és esetenként inkább csak analógiaként értelmezhető, mintsem konkrét összefüggésként vagy hatásként. A kérdés tanulmányozása során jól látható, hogy a fentebb említett színészpedagógusok legtöbbjében felmerült az univerzális módszerek, rendszerek lehetőségének és szükségességének kérdése. Alapvető kérdés a rendszerek, szabályok legitimitása szempontjából, hogy egy adott módszer alkalmazható-e minden játékmódra, színjátéktípusra (térben és időben korlátlanul). Sztanyiszlavszkij erre vonatkozó nézeteit több helyen megfogalmazta: - a Rendszer egy egész kultúra;

1

0 - nem tankönyv, hanem vezérfonal, útmutató a színész számára;

1

1 - a Rendszer nem kerek, lezárt egész; elsajátítása egy életre szól.

12 Carnicke szerint Sztanyiszlavszkij implicit szándéka az, hogy minél több lehetséges útvonalat kínáljon a színész számára a mesterség elsajátításához. „Egy adott ösvény választásával minden egyes színész újra feltalálja és saját személyéhez alakítja a Rendszert."

1

3 Copeau és Suzanne Bing dramatikus ösztönre irányuló kutatásai (amelyeket a gyermekek szerepjátékaiban véltek megtalálni, és amelynek színészi elsajátítása szerintük a hitelesség, őszinteség alapja), valamint a maszkkal végzett gyakorlatok (amelyek a színészi átlényegülésben segítenek) alátámasztják Copeau módszerekről alkotott nézeteit: „A technika az érzés alapja és támasza. A mesterségnek köszönhetjük, hogy elhagyhatjuk raa7 Copeau, Jacques: Gondolatok Diderot Paradoxomról, ford. Derne Gábor, in: Színházi antológia, szerk. Jákfalvi Magdolna, Balassi, Budapest 2000, 109. 8 Hodge, 2. 9 Carnicke, in: Hodge, 17. 1

0 Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin: A színész munkája. Egy színinövendék naplója, ford. Morcsányi Géza, Gondolat, Budapest, 1988, 556. 1

1 Sztanyiszlavszkij, 559. 1

2 Uo. 1

3 Carnicke, in: Hodge, 33. 252