P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben

Rosner Krisztina mai alak belső lelki életének minél hitelesebb megjelenítése, megvalósításának katalizátora pedig - többek közt - a pszichofizikai tréning és a mágikus „mintha". Ez utóbbiak teszik egységessé a művész és a műalkotás alapjául szolgáló alapanyag alapvető dualizmusát: a tréning célja, hogy a testet a feladatokra alkalmassá és rugalmassá tegye, a lelket/szellemet/elmét gyors döntésre és koncentrációra szoktassa - a mágikus „mintha" pedig a színjátszás alapdefinícióját (a tettetést, a szerep bőrébe bújást) teszi a színész számára elsajátíthatóvá és gyakorolhatóvá.

1 Stúdióiban „tanultak" a Rendszer későbbi módosítói, továbbfejlesztői (például Mihail Csehov) és bírálói (Mejerhold) egyaránt. Sztanyiszlavszkij gyakorlaton alapuló kutatásai a modern színészképzés állandó kiindulópontjaként szolgálnak: a későbbi évtizedek színészpedagógusai nem kerülhetik meg a sztanyiszlavszkiji rendszerre vonatkozó reflexiókat, és esetenként ehhez képest definiálják saját módszereiket. A Rendszer publikálásának viszontagságos története, a (félre)értelmezők népes serege és a politikai változások azonban gyakran megmerevítették, így tehát pontatlanná tették Sztanyiszlavszkij eredményeit. A későbbi „követők" éppen a Rendszer dinamizmusát, az applikáció rugalmasságát és az újítások iránti nyitottságát nyomták el, miközben doktrínává tették azt. Nem véletlenül mondhatta éppen Grotowski, hogy „Az igazi tanítványok sohasem tanítványok. Sztanyiszlavszkij igazi tanítványa Mejerhold volt".

2 Az a Mejerhold, aki számos ponton bírálta ugyan mesterét és elutasította feltételezéseit, de a felmerült kérdésekre megpróbálta megadni a saját válaszait. Mint ismeretes, biomechanikai gyakorlatai nem is állnak olyan távol Sztanyiszlavszkij kései munkásságától, mint az első pillantásra tűnik, hiszen Mejerhold feladatainak célja ugyanúgy a színészi test és a lélek/szellem közötti állandó kölcsönhatás és kontroll fenntartása volt, mint Sztanyiszlavszkijé. Fontos kiemelni továbbá Alison Hodge észrevételét arra vonatkozóan, hogy a korai (20. század eleji) színészpedagógusok gyakran egymás iskolájában tanultak, elsajátították, kipróbálták, és esetenként tovább fejlesztették a korábbi eredményeket.

3 A legfontosabbak ezek közül a már említett Mejerhold és Mihail Csehov, vagy Franciaországban Jacques Copeau követői: Jacques Le Coq, Michel Saint Denis. Az alábbiakban a francia színészképzés egyik megújítójának, Jacques Copeau-nak módszerével foglalkozom. John Rudiin tanulmányában rámutat,

4 hogy a párizsi Vieux Colombier színház iskolájának megnyitásával Copeau az egyetlen alternatívát nyújtotta a Comédie-Frangaise hivatásos színészképzője mellett. A színházcsinálás és a képzés 1 Ez természetesen a módszer rendkívül kivonatos ismertetése, de mivel a téma meglehetősen alaposan feldolgozott, szükségtelennek láttam további ismertetését. A részletekhez lásd többek között: Carnicke, Sharon Marie: Stanislavsky's System, In: Twentieth Century Actor Training, ed.: Alison Hodge, Routledge, 2000 és Benedetti, Jean: Stanislavski: A Biography, New York, Routledge, 1990. 2 Grotowski, Jerzy: Válasz Sztanyiszlavszkijnak, In: Színház és rituálé, ford. Pályi András, Kailigram, Pozsony 1999, 1333 Hodge, Alison (ed.): Twentieth Century Actor Training

, Routledge, New York-London, 2000, 5. 4 Rudiin, John: Jacques Copeau, In: Hodge, 58. 250