P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Gajdó Tamás: Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei
Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei Norrisont, az Egy, kettő, három főszereplőjét nem elvei, nem a barátság, nem jósága ösztönzi, hogy a kényes helyzetet tisztázza. Amikor megtudja, hogy a gondjaira bízott Lydia, egy amerikai milliomos leánya, titokban férjhez ment egy taxisofőrhöz, úgy érzi, mindennek vége: „A családom gyalázatba került. Nőm az erkölcsi fórum. Szépen vagyunk. Kedves Lydia, én a családommal együtt kivándorolhatok innen." 5 1 S a legfőbb okot Lydiának természetesen nem is említi, de a nézők korábban már hallották: „a nagy amerikai tőkének a bekapcsolása nélkül sötéten látom a jövőt. Muszáj. És sürgős." 5 2 Természetesen ez az amerikai tőke Lydia apjától származna. Ezért vállalkozik Norrison arra, hogy Fusz Antal taxisofőrből egy óra alatt milliomos férjet varázsoljon. Norrison, éppen úgy, mint a rezonőrszerep klasszikusai, igyekszik környezetének ügyes-bajos dolgait megoldani; hihetetlenül figyelmes minden nüanszra. De ez a „rezonőrködés" nála tudatos cselekedet: magyarázatul szolgál arra a képtelen folyamatra, mely őrült tempóban játszódik előttünk a színpadon. S ez inkább az író magyarázata, amit már az expozícióban megtudunk. „Norrison: ... lássa Graef, erre vagyok a legbüszkébb: a személyzetemre. Ilyen személyzet nincs több a világon. Titkár: No de elnök úr úgy is bánik velük, mint jó apa a gyermekeivel! Norrison: Nem. Mint jó gépész a gépével! Ők egy gép kerekei. Én csak olajozom őket, hogy simán járjanak. Titkár: De az ön jósága... Norrison: Nem jóság. Olaj! Olaj a gépnek!" 5 3 így válik Norrison a rezonőr karikatúrájává: ha belegondolunk, a „valódi" rezonőr mesterkedései, ügyeskedései valójában hasonló „olajozások". Csak azért szükségesek, hogy a dráma finom szerkezete be ne rozsdásodjék. Molnár Ferenc nem csak sikeresen újította meg ezt a szerepkört, s nem csak a hagyományos figurát töltötte meg élettel, Norrisonnal megrajzolta a francia szerzők által elcsépelt szereplő karikatúráját is. A véletlenek Egyik legelső rendszeres drámaelméletünk írója, Szigligeti Ede a vígjátékról szóló fejezetben foglalkozott a véletlennel: „Vígjátékban, különösen az alsóbb fajúakban, nem követeljük, hogy a cselekmény csupán lélektani alapokon a jellemekből és a jellemekkel együtt fejlődjék [...]; helyet adunk a véletlennek is, 5 1 Molnár Ferenc: Egy, kettő, három. In: M. F.: Színház. Bp., 1961. 481. (A továbbiakban Molnár Ferenc: Egy, kettő, három) 5 2 Molnár Ferenc: Egv, kettő, három 477. 5 3 Molnár Ferenc: Egv, kettő, három Ali. 225
