P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása
Kékesi Kun Árpád a Théátre Libre 1887. március 30-án megtartsa első bemutatóját. A négy egyfelvonásos (köztük a Zola elbeszéléséből Léon Hennique által írt Jacques Damour) előadásának legendássá vált előkészületei - a biliárdteremben tartott próbák, az 1300 levél megírása és kihordása, az anyja nappalijából talicskán áthordott bútorok stb. - annak a szokatlan színházi struktúrának a határait jelölték ki, amelyben fennállásának hét éve alatt a Théátre Libre tevékenykedett. Antoine első színháza nem a társulata rendelkezésére bocsátott épületben működött, hanem egy estére bérelt helyiségekben, s nem is nyilvános, hanem (zárt közönségét tekintve) „magánszínházként": egy-másfél hónapos időközönként tartott új bemutatót azoknak a nézőknek, akik a hét-nyolcestés programra előfizettek. A Théátre Libre premierjeinek többsége kettő-négy egyfelvonásos előadásából állt: ily módon összesen 112 darabot mutattak be, köztük 69 olyan szerző művét, akiknek alkotásai addig még nem kerültek színpadra. 8 Azaz nem a klasszikus és/vagy az ismert, hanem a színpad számára mindaddig ismeretlen, esetleg prózaíróként fölkapott írók „experimentális" színházát próbálták létrehozni, s zömmel naturalista darabjaikhoz „illő" játéknyelvet kialakítani. E műveket ugyanis a párizsi színházak többnyire elutasították: a naturalista dráma, amelynek „programját" már Zola 1881-es Le naturalisme au théátre című írása meghirdette, a klasszicizáló színjáték egyeduralma következtében nem talált utat a színpadra. Antoine-nak viszont nemcsak az „elutasítottak szalonját" sikerült megteremtenie, hanem a színjátéknak a szociális problémákat egyéni konfliktusokon keresztül láttató, a miliő determináló erejét az öröklött diszpozíciókkal ütköztetve megmutató naturalista drámából „leszűrt" társadalmi realizmusát is. Színházát azonnal elkönyvelték a naturalizmus fellegváraként, holott a Théátre Libre jó néhány verses drámát is műsorra tűzött, s több alkalommal is „eklektikus" programot kínált a közönségének. A színházat számos kritika érte amiatt, hogy az előadásokban feltárt tranche de vie meglehetősen szűk, csak a visszataszító, pesszimizmusra sarkalló szeletét reprezentálja az életnek. A Théátre Libre felfedezettjei kétségkívül olyan szerzők voltak, akiknek darabjai nem váltak kanonikus alkotásokká, s a színház műsorán csak négy olyan darab szerepelt (Ibsen Kísértetek és A vadkacsa, Strindberg Júlia kisasszony, Hauptmann Takácsok), amelyek ma is az európai drámatörténet kánonjának részét képezik. Antoine színháza azonban nem az erős bírálattal illetett, s a naturalista dramaturgiát gyakran mechanikusan adaptáló, a drámabéli történéseket sztereotípiákká merevítő színdarabok, hanem a rajtuk kikísérletezett játéknyelv miatt vált a korabeli francia színházi élet olyannyira megkerülhetetlen részévé, hogy már első három évada alatt tizenkétezer újságcikk jelent meg róla. Antoine, amint azt 1887-es kiáltványa is rögzíti, a meiningeniekhez hasonló módon „a szerző színházát" vélte megvalósítani, amikor az előadás alapjává az általa tripatouillages-nak bélyegzett „hamisításoktól" mentes szöveget tette. 9 8 Ezekről 1. Antoine, André: Le théátre de 1870 a nos jours. Tom I. Paris, 1932. 199-314. 9 Uo. 210. 18