P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása színházi konvenciók ellentéteként, illetve (implicit módon) saját színházi elképzeléseinek megerősítéseként emelte ki a meiningeniek együttes játékát és tömegjeleneteit, ígéretet téve arra, hogy készülő, történelmi tárgyú előadásaiban elvégzi a néhol fogyatékos effektusok korrekcióját.

7 A német társulat tehát nem a majdan követendő példát, hanem kezdeményezései életképességének a bizonyítékát szolgáltatták Antoine számára, akinek színházi „vállalkozása" ekkor már jó egyéves múltra tekintett vissza, s jóformán azonnali hatást fejtett ki hazájában és külföldön egyaránt. Két-három évvel első színházának megalapítása után már hamar jelentőssé váló színházak szerveződtek a nyomában (Freie Bühne, Berlin, 1889) vagy ellenében (Théátre dArt, Párizs, 1890). A Théátre Libre neve, megalapításának körülményei és bemutatói az 1880-as években domináns francia színházi hagyománnyal való szembefordulás és egy addig főképp irodalmi alkotásokban megvalósuló művészi eljárás (a naturalizmus) színházi alkalmazásának igényét tükrözték. A „szabad színház" a Victor Hugo-féle théátre en liberté ideáját, valamint annak emlékezetes konfrontációit idézte, s a dráma/színjáték klasszicista konvencióinak megtörésére irányult. E konvenciók, amelyek a 17. században alakultak ki, változó módon ugyan, de erőteljesen meghatározták a 19- századi francia melodrámák és társalgási színművek dialógusszerkezetét, cselekménymenetét, jellemformálását, illetve e darabok színrevitelét is. A kötöttségek mentén új műfajt (például piece bien faite) teremtő drámák és a hozzájuk igazított játékmód csak enyhe „elhajlását" mutatták az évszázados francia hagyománynak, ezéit nem jelentettek kihívást a klasszikusok töretlen sikerének, nem kínáltak új tapasztalatot a rögzült elvárások ellenében. Az Hernani 1830-as vagy a Tannhäuser 186l-es, botrányba fulladt párizsi bemutatóival szemben ifj. Dumas, Augier, Seribe, Sardou és Offenbach művei, illetve azok előadásai sem ideológiailag, sem formailag nem sértették meg annyira (noha némelyikük frivolan, az elvárásokat mégis - vagy annál inkább - beteljesítő módon provokálta) a fennálló status quót, hogy ne válhattak volna a korabeli francia dráma és színház legnépszerűbb teljesítményévé, s egyben legkelendőbb exportcikkévé. Az 1880-as évek közepén az említett szerzők, s mára feledésbe merült követőik tartoztak abba a kánonba, amelyre a konvencionális formákat életben tartani kívánó állami színházak vagy az e formákat hatásvadász módon kiaknázó (versenyképességüket csak így biztosítani tudó) kereskedelmi színházak működése épült. A hosszú szériában játszott sikerdarabok váltakoztatásán alapuló, s a nyereséges üzletre orientáló gyakorlat, amely a 19. század végi francia színház „fősodrába" került, lehetetlenné tette a konzekvens esztétikai elvek alapján kialakított játékmódot és repertoárt. Azt, amire Antoine mégis kísérletet tett, amikor egyetlen estére (majdnem egyhavi fizetésének összegéért) kibérelt egy 349 fős színháztermet, hogy két amatőr színjátszó kör tagjaiból verbuvált csapatával 7 L. Antoine, Andié: A Théátre Libre. In: Színházi antológia. (Szerk.: Jákfalvi Magdolna) Bp., 2000. 80-90. (86-89.) 17