P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása A herceg „utasításainak" másik része előadásainak azt az összetevőjét emeli ki, amely a korabeli kritikák tanúsága szerint a legnagyobb hatást tette a közönségre: a tömeget. A dramatikus helyzetekre élénken reagáló emberek kisebbnagyobb, néha több száz fős csoportjának alkalmazása a vendégjátékok alatt jóformán a meiningeniek védjegyévé vált. A realisztikus, ugyanakkor művészi hatás érdekében több praktikus eljárást kidolgoztak, s jó pár próbát szántak a tömeg színpadi játékának kialakítására. A korabeli előadásokban a tömeg a gyakran nevetséges hatást keltő „kellék" szerepét töltötte be, hiszen színpadi jelenléte nem sajátos konvenció szerint működött (mint az antik görög drámákban a kar), azaz nem volt stilizált, de életszerű sem, mert hiányzott belőle a változatosság és a mozgékonyság, így az előadások statikusságát és hiteltelenségét erősítette. Ezt elkerülendő a meiningeniek arra törekedtek, hogy egy tekintélyes létszámú embercsoport valóban tömeghatást váltson ki, de sohasem azonos céllal és módon, nem uniform effektusként alkalmazták a tömeget, amelynek jól kiaknázták az eltérő funkcióit: hol az elszántságával kellett hatnia, hol a puszta nagyságával, hol kisebb és mozgékonyabb volt, hol óriási, tömbszerűségében lenyűgöző. Színházi-technikai szempontból viszont több kritika támadta a tömegkezelésüket: a felhozott vádak szerint ezzel megtörik a cselekmény ritmusát, és elterelik a figyelmet a főszereplőkről és a klasszikus „költészetről". Általában e vádakkal összhangban került megfogalmazásra az a mindmáig közkeletű vélemény, hogy a meiningeniek előadásaiban a tömeg (volt) a főszereplő, az egyébként főszerepet játszó színészek játéka viszont meglehetősen színtelen és gyenge. A Hoftheater társulatának azonban több kimagasló tehetségű színész volt a tagja, akik persze megfosztattak a koordinálatlan egyéni játék lehetőségétől. A meiningeniek kiiktatták a Fach (szerepkörök) rendszerét, és megszüntették a színészek szerepekhez való jogát, a vezető és segédszínészek különbségét. A színészmesterség lényegévé a partnerre irányuló figyelem, az értelmes reakció, a többiekével összehangolt, nem azokét fölülmúló játék lett. A játék tekintetében a herceg fő elve a kiszámítottság volt: „az előadás nem állíthatja a színészt előre nem látott vagy meglepő helyzet elé". Utasításainak harmadik csoportja a jelmezbe öltözött színész „természetes, helyes és vizuálisan kielégítő testhelyzetére" vonatkozik. Tartózkodni kell az egy vonalban történő elhelyezkedéstől, a párhuzamosan történő mozgástól, és a színészek közötti távolságot egyenetlenné kell tenni. A színésznek enyhén széttett lábbal kell állnia a színpadon, egyik lábát a másik elé helyezve, lépcsőn pedig úgy, hogy egyik lábát a következő lépcsőfokra helyezi, mert ez teszi ritmikussá, élővé a testtartását. A pozitúra, a mozgás és a gesztus rendszerének tehát nem a kötetlenséget és a spontaneitást kellett érzékeltetni, hanem a rendezettség értelmében elgondolt életszerűséget. A hercegi elvek implicit módon azonosítják az ízléses, szemet gyönyörködtető és művészi módon történő megformáltságot a realisztikussággal. A meiningeniek realizmusa tehát nem a valószerűségnek az utánuk kialakult és ma is 15