P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása
Kékesi Kun Árpád Berthold Litzmann 1897-ben megfogalmazott véleménye szerint a meiningeniek „újra visszahelyezték a költőt a trónjára, őt tették meg a színpad urává, a színész művészetét pedig az azt megillető helyre, a szolgáló művészetek közé helyezték". 1 E megállapítás egyrészt rávilágít a 19- századi német színháznak arra a meiningeniek által megtagadott sajátosságára, hogy az előadás lényegében az individuális színészi bravúrok demonstrálására szolgált, ami nézői elvárássá vált. Másrészt rávilágít arra a gyakran olvasható, ám többnyire reflektálatlanul hagyott elgondolásra is, mely szerint a meiningeniek a költői szándék szolgálatába állították az előadásaikat. Kétségkívül nem azokat a szövegkönyveket használták, amelyek a klasszikus daraboknak a vezető színészek „nagyságához" szabott átdolgozásait tartalmazták. Mindig az „eredeti", azaz korábbi színházi átdolgozástól mentes dramatikus szövegeket vették alapul: némelyiküket ilyen formában még senki sem mutatta be előttük. A színpadi játékot a dialógus menetét követve, a szerzői utasítások szerint próbálták megszervezni, ami persze nem jelenti azt, hogy dramaturgiai okokból vagy a történelmi hitelesség szempontjából ne változtattak volna a színre vitt dramatikus szövegeken. A színpadi jelenetek beosztása és kidolgozása szempontjából a cselekmény logikája volt a döntő tényező. A „szöveg tisztelete" tehát egyes színházi konvenciók elutasítását, illetve a színrevitel fundamentumának rögzítését jelentette, a „szerzői szándék szerinti előadásmód" pedig a szituációk és jellemek realisztikus elemzéséből következő, a dramatikus szövegből származtatott, de a szerzőnek tulajdonított értelmezést. A színrevitel meghatározó princípiumai - a történelmi igazság és a szerves egészként funkcionáló műalkotás - a pozitivizmus történelemfilozófiai és esztétikai eszményeinek gyakorlati megvalósítását célozták. A történelmileg hiteles (nem csak annak ható) megjelenítés érdekében a meiningeniek azokat a kezdeményezéseket folytatták, amelyek a múlt egyes korszakaira vonatkozó ismeretek alapján kialakított színpadi térkörnyezetben keresték a valószerűség nyitját. E pár évtizedes múltra visszatekintő színházi hagyomány keretében a régészeti és művészettörténeti kutatások eredményeit többen is arra használták, hogy a színpadon konkrét helyszínek egykori vagy mai állapotát tudják rekonstruálni. A „valós" minták megidézése egyrészt az illúziókeltés tökéletesítésének vágyát, másrészt azt az előfeltevést tükrözi, hogy a múltbeli történetek saját kontextusukból érthetők meg. A történelmi hitelességre törekvő előadások archeológiai és szcenikai részletekkel tarkított, aprólékosan megfestett és kifaragott képek sorozatává transzponálták a klasszikus drámákat, amelyek így az akkoriban közkedvelt historista festészet (nemritkán diorámák és mozgó panorámák formájában is viszontlátott) alkotásainak meghosszabbításaivá váltak. A „színpadi festmények" történeteket sűrítettek magukba, minden egyes szegmensük - beleértve a (néha még festett) képpé váló színészt is (gazdag jelmezével és 1 Litzmann, Berthold: Das deutsche Drama in den literarischen Bewegungen der Gegenwart. Haniburg, 1897. 49. 12
