P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása

A színházi realizmus paradigmájának kialakulása testtartásával) - az adott kor felidézését célozta, s szabadon kalandozhatott rajtuk a nézők tekintete. A múlt imagista dicsőítésévé váló tablók a történelem „monumentális felfogását" (Nietzsche) reflektálták, miközben a színpadra hordott autentikus vagy annak látszó objektumok miatt antikváriummá változtatták a színpadot. A történelmi igazság igényének széles körű elterjedésében tehát nagy szerepet játszott a képzőművészeti példa, illetve a múlt egyes korszakait önmagukba zárt és csak önmagukból megérthető entitásoknak tekintő történelemszemlélet (Ranke), elfojtva azt a kérdést, hogy a klasszikusok vizuális megértése szempontjából szükséges-e egyáltalán annak a kornak és helynek a rekonstrukciója, amelyben az adott darab játszódik. A meiningeniek tehát „készen kapták" a történelmi igazság és a képiség eszményét, amelyhez az egységes műalkotás eszményét társítva megkísérelték a lingvisztikai és a vizuális jelek korrespondenciájának, a szituációk „értelme" és azok színrevitele, illetve a hallottak és a látottak közötti harmóniának a kiépítését. Jóllehet a herceg többször tiltakozott azon vád ellen, hogy őket csak a látványosság hajszolása vezérelné, még egyszerűbb kiállítású előadásaikban is a külsőségekre helyezték a hangsúlyt. Az anyagi-érzéki dolgok koordinálására szorítkozó alkotófolyamat irányába mutatnak azok az írásban rögzített elvek is, amelyeket Paul Lindau gyűjtött össze a herceg levelekben közölt utasításaiból. Az 1909-ben közzétett írás a meiningeniek szcenográfiai eljárásainak, a színrevitel egyszerre életszerű és ízléses módjainak összefoglalása, amely „az életszerűség benyomásának felerősítését", a zavarba ejtő kép és a színpadi illúzió megtörésének elkerülését tartja szem előtt, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy „mindig a mozgást kell lefesteni, a cselekmény folyamatos kibontakozását".

2 A díszletre és a térkezelésre vonatkozó javaslatok között első helyen áll a geometriai elvek száműzése a látvány megkomponálásából. Ezeket követve ugyanis a színpad elkerülhetetlenül két egyforma térrészre bomlik, amelyeknek szimmetriája monoton hatást eredményez, a színészek elhelyez(ked)ése szempontjából pedig fő gravitációs tényezővé a súgólyuk mögötti szűk terület, azaz a színpad középpontja válik. Az élénk hatás legnagyobb akadálya tehát a szimmetriára és a párhuzamos vonalakra épülő színpadkép. Ennek mellőzése végett a meiningeniek gyakran átlósan elhelyezett „falakból" álló díszletet alkalmaztak, amely a téglalap alapú, franciás (szoba)díszlet helyett kevésbé sablonos hatást tett lehetővé. A meiningeniek térhatásra törekedtek, de mindig használtak festett háttérvásznat és kulisszákat, kiegészítve őket szilárd (tartó)elemekkel. A két- és háromdimenziós elemek közötti, jól látható különbséget (amely csak Appia számára vált először feloldhatatlan feszültséggé) úgy próbálták „eltüntetni", hogy a vásznak elé szilárd elemeket raktak, amelyek ha nem is változtatták térbelivé, de a térbe „emelték" a mögöttük álló festett részt. Különösen ügyeltek annak a sáv2 L. Lindau, Paul: Herzog Georg von Meiningen als Regisseur. Die deutsche Bühne. 1909/1. 313-319. 13