P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Kékesi Kun Árpád: A színházi realizmus paradigmájának kialakulása
Kékesi Kun Árpád A színházi realizmus paradigmájának kialakulása Egyes színikritikák vagy színháztörténeti jelenségeket vizsgáló írások jól példázzák, hogy a realizmus fogalmát gyakran még ma is meglehetősen problematikátlanul szokás használni a színház vonatkozásában. Azaz úgy, mintha a színrevitel és a színészi játék realizmusa egyenlő volna a konvenciók teljes levetkőzéseként elgondolt „természetességgel" és „jelenléttel". Mivel a konvenciók általában a mesterkéltséget és a műviséget konnotálják, a „természetesség" értelmében vett színházi realizmus a játéknyelvek „fejlődésének" végeredményeként kerül elénk. Ami pedig a 19. század végi, 20. század eleji színház némely törekvését illeti, azok a „természetesség" egyre összetettebb és átgondoltabb megvalósításaként kerülnek beállításra. Azonban a Meininger Hoftheater, a párizsi Théatre Libre és a Moszkvai Művész Színház berkeiben kialakított játéknyelvek nem egyre precízebb teljesítményt artikuláló, sokkal inkább különböző - történelmi, társadalmi és lélektani - orientációjú változatai „ugyanannak" a jelenségnek. A differenciák nem annyira számottevőek, hogy ne lehetne a „realista" jelzővel illetni a fenti törekvéseket - de épp elég jelentősek ahhoz, hogy problematikussá tegyék a realizmus „egyirányúságát" viszont a „naturalista" jelző alkalmazását már erősen limitálják. Jelen írás arra vállalkozik, hogy a Regietheater születésével egy időben jelentkező realista színházi paradigma kialakulásának körülményeit és a kezdeményezések eltérő irányultságait körvonalazza, továbbá az általuk implikált problémákat a kortárs színházelmélet terébe vonva rávilágítson a „természetességként" értett realizmus fogalmának tarthatatlanságára. A rendezés történetileg változó alakzata először a meiningeniek előadásaiban körvonalazódott a 20. századi európai színházművészetet is meghatározó módon. 1874-1890 között, Európa 38 városában tartott nagy sikení vendégjátékaik nemcsak a rendezőnek az előadás létrejöttében játszott elsőrendű szerepét és konkrét feladatait tudatosították a színházi alkotók és befogadók előtt, hanem egy különálló - főleg angol és német kezdeményezésekben már létező, ám a korabeli színház elváráshorizontját még korántsem aktívan alakító - előadásmód elterjedéséhez járultak hozzá. A különböző formában és minőségben még ma is számos előadásban megvalósuló történelmi realizmus lett a 19- századi európai színház első olyan játéknyelve, amely termékeny alapot biztosított más, az előfeltevéseit és eljárásait elfogadó, de új horizontba helyező, illetve azokat egyformán elutasító, velük ellentétes előfeltevéseket és eljárásokat kialakító játéknyelveknek. 11