P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek
Színikerületek amely a kerületekkel foglalkozó megnyilvánulásokban alapkövetelményként jelent meg. A magánvállalkozói struktúrában működő vidéki színjátszás az érzékelhető színházi túlkínálatot a társulatok számának csökkentésével igyekezett kiegyensúlyozni, és ezen a tényen az sem változtat, hogy az 1877-es tervezet 22 kerületét 1879-ben 30-ra emelték. Végül 1879. október elsején, a rendszer életbe lépésekor 29 kerület volt, mert a belügyminiszter Kolozsvárt kiemelte a rendszerből és nyári állomás nélkül nyilvánította önálló kerületnek. 1 8 Az 1870-es évek végi kétféle beosztás - a kialakított kerületek szempontjából az évtized eleje óta formálódó szemlélet kiteljesedése: nem már létező földrajziközigazgatási egységen alapult, hanem topográfiai és demográfiai szempontok szerint kapcsolta össze a településeket. Lehetőleg egy tájegység helységei kerültek egy kerületbe. Ezt vegyítették a társulattípusok (kis-, közép- nagytársulatok) útvonalaival és a településeken adott játszóhelyek (kőszínház, nyári színkör, vigadó, vendéglői nagyterem) lehetőségeivel. A működő együttesek számának csökkentésén kívül két szempontot próbáltak érvényesíteni: az egyik az útvonalak racionalizálása, a másik a társulatok fellépési lehetőségeinek biztosítása. 1879-ben már úgy adták ki a színigazgatói engedélyeket, hogy a kérvényhez csatolni kellett az anyaváros helyi játszási engedélyét is. 1 9 Mindkét rendszer alapkövei a kőszínházat vagy legalább télen is jól használható, színházszerű játszóhelyet kínáló városok voltak: Pécs, Szeged, Debrecen, Kassa, Szabadka, Kecskemét, Székesfehérvár, Miskolc, Arad, Győr. Az 1877-es tervezet és az 1878-as kipróbált beosztás azonban különbséget is mutat. Az első változat maradék 11 városa az év különböző időszakaiban 1-5 hónapig fogadta az arra járó társulatokat: a felsorolt színházi központokból tavasszal kirajzókat és ősszel oda visszatérőket, és a kisebb, egy játszóhelyen csak 1-2 hónapot eltöltőket egyaránt. E 11 kerületi központ a következő volt: Eger, Szatmár, Komárom, Marosvásárhely, Ungvár, Kaposvár, Nyitra, Nagyenyed, Sepsiszentgyörgy, Rimaszombat, Szilágysomlyó. A tervezet — annak ellenére, hogy épített a kőszínházas települések fokozott színházi igényeire - csak azt tartotta szem előtt, hogy gondoskodjék az együttesek számára játszóhelyekről és a színházi ellátás szempontjából elvileg lefedje az ország területét. Minden kerületi központhoz 7-25 helységet rendeltek, a legtöbb Marosvásárhelyhez tartozott, a legkevesebb pedig Komáromhoz. Debrecenhez például, amelynek hagyományosan 40-50 főnyi színházi személyzete volt, 23 települést soroltak, az 1400 lakosú Élesdtől a 24 000 lakosú Nyíregyházáig. Az 1877-es beosztás legkisebb anyavárosa Szilágysomlyó volt (4189 lakossal). Nyolc helységet kapott, a 3300 lakosú Tasnádtól kezdve az 5300 lelket számláló Szamosújvárig. 2 0 Ez az elképzelés meglehetősen egyszerű és differenciálatlan volt, elsősorban a nagytársulatok működésének sajátosságait hagyta figyelmen kívül. Nem foglalkozott azzal sem, hogy a kerület anyavárosa mennyi ideig igényel körében színjátszást, tehát az együttes tavasztól őszig hány települést járhat majd végig. (Az összes helység végigjátszása valószínűleg ebben a beosztásban sem lett volna kötelező.) Az 1870-es évek egy-egy évadában 6-7, 30 főnél nagyobb létszámú együttes járta az országot, és általában ugyanennyi volt a 25-30 tagot számláló nagyobb középtársulatok száma. 2 1 A 25-40 fős társulatok igyekeztek egy téli és 1-2 nyári állomás köré szervezni működésüket, közben 1-2 hétre, de néha csak pár napra érintették a mozdulás során útjukba eső helységeket is. A másik sajátosság, 78
