P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek
Színikerületek minősítési rendszer működtetését is, mely szerint a társulatok tagjait első-, másodés harmadrendűekre osztanák - szakmai képzettségük szerint. Az albizottmányok feladatához tartozott volna a színi pályára lépők felvétele is. A tervezetekben egyre erősödik az a szemlélet, hogy a kerületi beosztásnak lényeges és fontos szempontja lehet a fizetőképes kereslet, a színházat mint kulturális szolgáltatást igénylők település- és népességföldrajzi elhelyezkedésének megoszlása. Az Egy színész aláírással szignált elképzelés a kerületeket az általuk összefogott földrajzi egység gazdasági és demográfiai jellemzői szerint alakította volna ki. „A mindenki által ohajtott megyék rendeztével, vagy azt megelőzőleg is, jelöltetnének ki egy, két vagy több megyéből álló, azok nagysága-, gazdagsága- s népességéhez képest aránylagos színi kerületek." 1 1 Az éppen 1870-ben elkezdődött közigazgatási reform miatt a társulatok számának korlátozásáról vagy növeléséről - hiszen a kerületek száma egyelőre ismeretlen volt - a színigazgatói szakértelemmel és elhivatottsággal összefüggésben esik szó, nevezetesen csak a legjobbak (azaz legműveltebbek, legerélyesebbek) kaphatnának kerületi társulatot, az arra alkalmatlanok kihullanának a rostán. Az azonban egyértelmű: ha a jövendő kerületi társulatok száma egyelőre ismeretlen is, ezek az együttesek csak a kerület határain belül vándorolhatnának, „átjátszás" kizárólag közös megegyezés szerint egyéni vagy társulati vendégjátékok formájában lehetséges. A játszási idők beosztása szintén a kerületi főbizottmány hatásköre lett volna. Alig másfél év múlva a színészegyesület központi kormányzótanácsa 1871. szeptember 21-i ülésén Lukácsy Sándornak a vidéki színészet rendezésére tett javaslatát tárgyalta. 1 2 A Magyar Színészkebelzet 1871. áprilisi, alakuló közgyűlése - több mással együtt - egy, a színészet rendezésével foglalkozó bizottságot is létrehozott, amelynek feladata lett kidolgozni a rendezés alapelveit, valamint értékelni az erre vonatkozó, a társulatoktól érkező javaslatokat. Az egyik tervezet Lukácsy Sándoré, a színész-rendező-színműíróé volt. Lukácsy - aki fennmaradt szövegei szerint az egyik legtevékenyebb résztvevője volt a vidéki színi mozgalomnak - az 1870-es évek elején már húszéves, vidéki társulatoknál töltött színpadi múlttal rendelkezett, akárcsak annak idején Futó János. Rövid, pontokba szedett javaslatában legtöbbet a sokak szerint minden bajra orvosságot nyújtó színikerületekkel foglalkozott. Tervezete két, nagyon lényeges ponton elmozdul a korábbi elképzelésektől, és ezeken a pontokon mindegyik előzőnél élesebben fejezi ki, hogy a vidéki társulatok ekkorra már elsősorban kulturális szolgáltatók, amellett, hogy a színészet és a közönség részéről szép számmal találhatók a (nemzeti) művelődést, a nemzeti nyelv ápolását - nemzetiségi többségű területeken terjesztését -, az erkölcsi nevelést célként megfogalmazó megnyilatkozások. A kulturális szolgáltatás, a szórakozásigény kielégítése természetesen sem azt nem zárja ki, hogy ez magas szakmai színvonalon történjék, sem azt, hogy az említett tartalmak megjelenjenek benne. Ám legalább annyira fontosak lettek a gazdasági keretek, amelyek között a vidéki színtársulatok működtek, mint a tartalmak, amelyeket produkcióik közvetítettek, és az a szakmai minőség, amellyel ezek a produkciók megvalósultak. Lukácsy ezt a színigazgatók minősítési rendszerére tett javaslatában igen kifejezően foglalta össze: „Mint szabad művészet és magánvállalat, nem jöhet tekintetbe az egyéni szakértelem, előny vagy hátrány, ha az illető kellő biztosítékkal rendelkezik, mert egy szakértő művezető által pótolhatja gyengéit ellenben csak olyan egyénnek adassék igazgatói engedély, ki a kellő fundus 75
