P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek
Színikerületek érvényes színházi törvények szerint alakította volna ki. Az Egressynél tapasztalható centralizáció, az országgyűlésnek felelős, „független" színigazgató, az állam érdekeltsége a művelődés, a nevelés eszközeinek kiteljesítésében, kötelezettsége és felelőssége a színjátszás iránt azonban Futónál nem merült fel. A színészet és a hatóság, a színészet és a társadalom közti adminisztratív kapcsolatot, a színészet felügyeletét helyi eszközökkel, a megyénként alakítandó színi választmányokkal képzelte el, amelyek egyeztetnék a helyi műsort, meghatároznák a játszási idő hosszát és megszerveznék a pártolást. Futó János írása a vidéki színjátszásnak azokat a problémáit tükrözi, és azokra keresi a megoldást - messze nem olyan távlatokban gondolkodva és nem olyan elméleti megalapozottsággal, mint Egressyé -, amelyekkel a színész nap mint nap találkozhatott, és amelyeket a legégetőbbeknek érzett: a változékony színpadi körülményekre, a játszóhely megszerzésének gondjaira, a továbbutazás nehézségeire a közönség érdektelensége és a bevételek elmaradása esetén, az országot járó társulatok belső szervezetének és működésének szabályozatlanságára. Másfél évtizedes csend után a színikerületek iránti érdeklődés váratlan hevességgel az 1870-es évek elején újra megélénkült. Lenhardt Ede Első Magyar Színházi Ügynöksége 1869 novemberében indította meg A Színpad című folyóiratot, amely az első számtól kezdve a vidéki színészet fóruma lett. így nemcsak az ügynökség működéséhez szükséges információkat (szerződtetési ajánlatok, szerződést kereső színészek ajánlkozásai, újonnan megszerzett színművek) juttatta el az országban szerte utazgató társulattagokhoz, hanem teret adott a színészettel kapcsolatos véleményeknek is. A lap 1871 végétől a Magyar Színészkebelzet (a későbbi Országos Színészegyesület) hivatalos közlönye volt. A Színpadban megjelent írások a következő, sok évtizedes problémák körül csoportosultak: a nyugdíj és segélyezés, a színészek és színigazgatók közti munkaadói-munkavállalói ellentétek kezelése, a színházi munka szakmai és pénzügyi garanciáinak megteremtése, és a „színészet rendezése", vagyis a játszóhelyek és társulatok vándorlási útvonalainak szabályozása, a fizetőképes kereslet felkutatása és biztosítása. Az 1870-es évek elején megfogalmazódott kerületszervezési ötletek most már egyértelműen abban a közegben keresték a megoldást és annak forrásait, amelyben a vidéki színészet élt és dolgozott: a megyei, de még inkább a városi önkormányzatokban és a helybeli polgárság szervezeteiben. „Állíttatnék minden szini kerületben egy kerületi főbizottmány, a kerület tekintélyes férfiaiból, mely főbizottmány tiszte lenne a többi közt: idő-, évszak-, hely- és körülményekhez képest az általok pártfogolt és bekebelezett színtársulatoknak működési helyét kijelölni s idejét meghatározni és a társulat havi, évi jövedelmeinek s kiadásainak kimutatását megtekinteni, figyelemmel kísérni" - javasolta Egy színész. 1 0 A kerületi főbizottmányokat városi albizottmányok egészítenék ki, amelyek minden játszóhelyül kijelölt városban megszerveznék nemcsak a közönséget, hanem a színtársulat működését. Az albizottmányban helyet kapna a színigazgató és a társulat négy elsőrendű tagja. Az ötlet újdonsága a testület összeállításában van: az előzetes műsor bekérése és áttekintése a helyi játszási engedély elbírálásakor a helyi önkormányzatok, színi bizottságok vagy színházat működtető részvénytársaságok gyakorlata volt. A cikkíró azonban a társulat, az igazgató és a bizottság helyi tagjainak együttműködésével és megegyezésével kívánta elérni a sikeres helyi pártolást. A bizottmányokra alapozta volna a három kategóriát és az ezekhez rendelt fizetési osztályokat tartalmazó szakmai 74
