P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Rajnai Edit: Színikerületek

Színikerületek Egressy rendszere mögött nagyrészt azonos nagyságú és játékerejű, minden műsorréteget egyformán előadni képes együtteseket feltételezhetünk, minden kerületben egyet. A színművészet közművelődési feladatai csak egy centralizált rendszerben valósíthatók meg maradéktalanul, a központosítás és állami felügyelet pedig kizárja a szabad versenyt, ezzel szemben biztosítja a társulatok működési feltételeit. Ugyanezek az okok, valamint az a gondolat, hogy a kerületi rendszert elsősorban és legelőször a kifejezetten vegyes nyelvű vármegyékben kell kialakítani, teszik elhanyagolhatóvá a demográfiai szempontokat. Az ország belső területei csatlakoznának a már létező kerületekhez. „Beljebb eső vidékeink, hol nemzetiségünk nincs annyi vésznek kitéve, törvényes kényszerítés nélkül is követendik a' végvidékek példáját 's kerületekbe fognak állni..."

5 Egressy koncepciója a színikerületi gondolat történetében egyedülállóan kimunkált, és különbözik mind a későbbi elképzelésektől, mind az 1879-1880-ban végrehajtott kísérlettől. Alig fél évvel később Sepsy Károly színigazgató jóval kevesebb elméleti indoklással, hasonló elképzelést vázolt.

6 Sepsy Magyarországon tíz, Erdélyben pedig három társulatot szervezett volna, ő tehát megszabta az országban működő színigazgatók számát, azzal a fenntartással, hogy számuk szükség szerint növelhető. Az egy társulat által bejátszandó terület határait ő is az amúgy is adott, s így kézenfekvő közigazgatási egységhez, a megyéhez kötötte, de csak a kerület központját adta meg, a kerület földrajzi kialakításáról nem írt. Kijelölt városai Egressyhez hasonlóan a vegyes nyelvű, határ menti területeken helyezkedtek el, és ez arra utal, hogy Sepsy is sarkalatos kérdésnek tartotta az idegen ajkú közönség meghódítását. Felsorolt kerületi központjai közül négy (Pozsony, Sopron, Temesvár, Kassa) megegyezik az Egressy által kijelöltekkel, a többit - úgy tűnik, inkább ötletszerűen, példaként említve őket - Horvátország települései (Fiume, Károlyváros, Zágráb, Várasd), valamint a Szepesség (Lőcse, Igló, Késmárk, Eperjes) és Erdély (Nagyszeben, Brassó) szász városai közül választotta. A színikerületek kérdése az 1850-es években bukkant fel újra, Futó János színész vetette fel a Magyar Sajtó című lapban. írásának bevezetőjében helyzetképet fest „színművészetünk állapotá"-ról, és leírása arról tanúskodik, hogy az eltelt tíz esztendő alatt (Sepsy Károly említett cikkében szinte ugyanezt a látleletet rögzítette) a színészet szakmailag felhígult, a társulatok léte, stabilitása egyre bizonytalanabb. „Egy 18-20 személyzetű társulatban alig találunk egyharmadrészben a való hivatottság nyomaira; a nagyobbrészt mindenütt a tehetség nélküli kiképzést mulasztott egyéniségek osztálya képviseli. [...] Innen van az, hogy a vidéki színtársulatok változhatlan változandóságnak, szétbomlásnak vannak minduntalan kitéve."

7 Futó két intézkedést tartott szükségesnek: az egyik bizonyos képzettségi szint megkövetelése a színészetbe lépőktől, a másik a színikerületi rendszer bevezetése. Míg Egressy 1846 végén az állami színészképző intézet létrehozásáért szállt síkra, addig Futó János számára 1856-ban elsősorban az volt a kérdés, mi legyen az a műveltségi minimum, amely nélkül senki nem léphet színi pályára. Programja feladta az állami, intézményesített, szakmai mércét is jelentő képzést, de a színészet rendezését országos színházszervezet kialakításával látta megoldhatónak. Tervezete az 1840-es évek programjai és a két és fél évtizeddel későbbi kerületi rendszer között helyezkedik el: az előbbiből a színészet állandósításának igényét és a megyei szintű szervezést őrizte meg. A színészet állandósításán egy körzet folyamatos színházi-kulturális 72