P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Műfajok emlékezete - Lakos Anna: Az új cirkusz felé

Az új cirkusz felé megkomponálni. Reinhardt pontosan érzi, tudja, hogy a színházi tér szemlélete változóban van, s ezt érvényesíti rendezéseiben. A századelőn végbement soha nem látott technikai fejlődés is jelentős lökést ad egy új tér és színházszemlélet szükségszerű megfogalmazásához, amely végül is a Bauhaus színházról alkotott elgondolásában összegződik. A gyors fejlődésnek induló városok és a városi kultúra hatására a Bauhaus tagjai újradefiniálják a tömeg fogalmát, más az elképzelésük a városi élet újjászervezéséről, mint elődeiknek. Abból indulnak ki, hogy az újra felfedezett populáris, népi formákat is integrálni szeretnék, így jutnak el a vásári komédiákhoz, a cirkuszhoz, a music-hallok, varieték világához, amelyet már nem tartanak alantas szórakoztatásnak. Mindez persze a gyakorlatban sokszor lehetetlen, megvalósíthatatlan színházi előadások vízióját adta. A Bauhaus színházában a legkülönfélébb formák felhasználása válik alapvetően fontossá. Piscator rendezéseiben, politikai revüjében a filmet, a zenét, a táncot, a párbeszédet egyaránt felhasználja. Schlemmer és a Bauhausbeliek a dinamikus mozgást tartották a modern színpad lényegének. (Lásd A Bauhaus színháza, 1978: 99) A cirkusz és a tánc hatása is érződik abban, hogy a test a térben jelentős hangsúlyt, új értelmezést nyer és többé már nem a dekoratív szerepe lesz az elsődleges. Ezért beszél Oskar Schlemmer a test, a gesztus dramaturgiájáról. Minden kétséget kizáróan Moholy-Nagy László Színház, cirkusz, varieté című 1924-es tanulmánya valamennyi utópikus Bauhaus terv ösztönzője és elindítója lett. Moholy-Nagyot egyfajta irodalomellenesség hatja át, „az irodalmiság tehertételéről" beszél, ami szerinte a drámában az öncélú gondolatközlést jelenti, amelynek a színpadi megvalósulása „puszta irodalom" marad. A dadaista, futurista „meglepetések színháza" szerinte ki akarta kapcsolni a „logikai-gondolati" (irodalmi) elemet és a „szóhangzási viszonylatokból eredő hatást állították" a középpontba. Egészen odáig jut a következtetésében, hogy így „az emberi test a megformálás egyedüli eszköze" lesz. (Moholy-Nagy, 1978: 47) Szerinte a jövő színháza a totalitás színháza, amelyben minden eszköz egyenértékű más formaeszközökkel. „A totális színház tehát fényből, térből, felületből, formából, mozgásból, hangból, emberből alkotott ORGANIZMUS." (Moholy-Nagy, 1978: 47) A totális színház megvalósításában jelentős szerephez jut az ismétlés, a nagyítás vagy a „gondolat SZIMULTÁN, SZINOPTIKUS, SZÍNAKUSZTIKUS (optikai vagy fonetikai-mechanikus) visszaadása (film, gramofon, hangosbeszélő) vagy a FOGASKERÉKSZERŰEN EGYMÁSBA KAPCSOLÓDÓ gondolatalakítás". (Moholy-Nagy, 1978: 47) Lehetőségként említi, hogy „össz-színpadi cselekményként elképzelhető olyan nagyszabású, dinamikus, ritmikus alkotási folyamat, amely az eszközök legnagyobb egymásba ütköző tömegét - a minőség és a mennyiség feszültségeit - elemien tömör formában foglalja össze. Emellett számításba jöhetnek egyidejű éles ellentétként önmagukban kevésbé értékes viszonylatteremtések (komikus-tragikus, groteszk-komoly, aprólékos-monumentális...). A mai CIRKUSZ, az OPERETT, a VARIETÉ, az amerikai és egyéb BOHÓCTRÉFÁK (Chaplin, Fratellini) e tekintetben és a szubjektív elem kikapcsolását illetően - igaz, még naivan, külsőlegesen - a legjobbat nyújtották, és felületes eljárás volna, ha e műfaj látványosságait és akcióit a »giccs« szóval intéznénk el. Érdemes egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy az annyira megvetett tömeg - akadémiai elmaradottsága ellenére - gyakran a legegészségesebb ösztönöket és kívánságokat fejezi ki." (Moholy-Nagy, 1978: 52) 160