P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Lakos Anna: Az új cirkusz felé
Lakos Anna Az új cirkusz felé (Színház és cirkusz kölcsönhatásainak aspektusai) A cirkuszhoz sokféle romantikus elképzelés tapad, hol különös, vonzó világnak, vándorlók közösségének tartják, hol a szabadság, vagy éppen ellenkezőleg, a megalázottság, a kirekesztettség jelképének. Egy azonban biztos: a cirkusz abszurd, elbűvölő, lélegzetelállító látványosság. Vonzza vagy taszítja a nézőt a katasztrófa lehetősége, amely a szeme láttára előadott egyszeri, példátlan fizikai teljesítményből adódik. Nincs mód, hogy a porondon a művészt kívülről trükkökkel segítsék, ott helyben dől el minden. Ha az artista nem koncentrál, ha elvét egy mozdulatot, ha nem pontos, lezuhan. De vállalja a fizikai kockázatot, a test tűrőképessége határáig megy el, amihez nem csak önbizalom, hanem leleményesség, a túlélésbe vetett hit, bizalom, remény kell. A cirkusz az érzelmekre, a váratlanra, a megismételhetetlenre, a testi erőre, az ügyességre, a szépségre és a rútságra egyaránt épít. Olyan szórakoztatás ez, amelyben a „halál folyamatos vendég. A néző azért jön oda, hogy szórakozzon, de közben tudja, hogy a formák és színek varázsát egy másodperc alatt eltüntetheti a legkegyetlenebb dráma." (Auget, 1974: 10) A XX. században a cirkusz és a sport nagyon sokban hasonlít egymáshoz és talán ez a kettő az, amelyik még heves indulatokat képes kiváltani megadva ezzel az azonosulás, a másikért vagy a másik ellen drukkolás mélyen emberi érzését. A spektákulum világába tartozik ma már a színházon és a cirkuszon kívül a sport is. Egy atlétikai versenyen a sportolónak fizikai teljesítménye legjavát kell adnia, sok mindenre kell figyelnie, hogy a legjobbat hozza ki magából akkor és ott, s amennyiben ez sikerül, határtalan az ő és a néző öröme; ellenkező esetben a düh, a csalódás érzése fogja el a szurkolót. A sok közös vonás ellenére a különbség a kettő között viszont az, hogy a cirkusz nem csak a teljesítményre épül, hanem a színházi varázslatra is. A XIX. század végétől a színházi alkotók egy része már nem úgy tekintett a távol-keleti és európai hagyományos és a modern populáris előadásokra, mint alacsonyabb rendű, elöregedett vagy túlságosan egzotikus szórakoztatási formákra, hanem fontolóra vették, milyen „hasznot húzhat" mindezekből a színház. A spektákulum világába tartozó cirkusz és színház az idők során hol párhuzamosan létezett egymás mellett, hol komoly konkurenciát jelentettek egymásnak. Úgy tűnik, hogy a színháztörténetben akkor figyelnek oda jobban a cirkuszra, amikor a színház jelentős fordulóponthoz ér. Ilyen volt a XX. század első két évtizede, amikor a naturalista hagyományaitól, játékstílusától szeretett volna a színház megszabadulni. Ehhez más területekről vette az inspirációt: a tánctól, a pantomimtől, a cirkusztól, és a képzőművészettől is. A XX. század 70-es éveiben újból fordulóponthoz érkezett a színház. A 68-as nemzedék rendezői Európában nem csak a klasszikusokat értelmezik újra, hanem a látvány is meghatározó szerephez jut. Egy-két évtizedig minden összhangban van, de szükségszerűen kiürül a stílusnak is nevez155
