P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ
Egy sebtében kipingált világ stb. szerepeivel. Megteremtődik tehát színész és szerep szétválasztása és distanciája (szemben a realista színházzal, amelyben a színész azonosul szerepével), amely szintén a reteatralizált, stilizált színház ismérve (Pavis). E nabokovi cirkuszfejezet tehát a reteatralizált színház kontextusában játszódik le, egy abszurd hatalmi helyzet kifejezéseként. Mint I. Tolsztoj megjegyzi, Nabokov valamennyi műve „megrendezett és teátrális" (a megrendezettség oroszul „mizanszcenirovan"). A reteatralizált, tehát a konvenció meglétének hangsúlyozására épülő színházesztétika ismérve a megrendezettség nyomatékosítása: erős sminkhasználat, szcenikai effektek, a játék melodramatikus jellege, jelmezek, music-hall és cirkusztechnika, szélsőségesen felerősített plaszticitás (Pavis, 1991: 288). A cirkuszi esztétika, forma fontosságát bizonyítja az is, hogy a regény színpadraállításában e színházi nyelv fontos szerephez jut. 2 4 Az omszki Drámai Színház 2002-ben bemutatott Meghívás kivégzésre című előadása 2 5 teljes néző- és játszótere egy kisméretű cirkuszi arénát formáz. A 180 fokban elhelyezett nézőtér egy cirkuszi porondra tekint, melyet porondgát választ le a nézőtől. E porond Cincinnatus szobája; az elítélt egyszer sem hagyja el ezt a helyszínt. A hátsó színpadnyílást arany szegélyű vörös bársonyfüggöny zárja le, ezen jár ki-be a börtönszemélyzet. E fölött kapott helyett a zenekar, amely hagyományos, cirkuszban használatos (music-hall) hangszerekből áll (rézfúvósok, ütősök, harmonika). Az egyes jeleneteket tagoló zene tovább erősíti a cirkuszi számok allúzióját. A börtönszemélyzet kiváló jelmeze szintén cirkuszi, leginkább clown- és commedia dell'arte elemekből építkező. A börtön- és cirkuszigazgató egyben konferanszié is, möszjő Pierre pedig stilizált börtöncsíkos jelmezt, piros bohócorrot, torzonborz bohócparókát visel. A Pierre-t alakító színész - az előadás legmeggyőzőbb alakítása - igazi komikus, akinek klaszszikus bohóctréfái élő humorral elevenednek meg. Pierre bugyuta cirkuszi mutatványai, véletlenszerű „rontásai" az előadás fergeteges humorforrása. Emmocska tütüszoknyás, spicc-cipős balerina (szerepét egy Lolita korú kamaszlány játssza, az előadás ezzel az igencsak indokolt Emmocska-Lolita párhuzamra utal), a börtönszoba elmaradhatatlan tartozékát, a pókot pedig a személyzet ereszti le, eteti meg, majd húzza fel a helyére. Az utolsó vacsora jelenete a Leonardo da Vinci-festmény travesztiája, amelyre a széthúzott hátsó függöny mögött kerül sor. A különböző álarcokat viselő szereplők egy álarcosbál résztvevőivé válnak. Az előadás a regény elmélyült interpretációjáról tanúskodik, ugyanakkor a teatralitás és főként a cirkuszi elemek használatát nem tudja ellensúlyozni Cincinnatus (vagy az őt alakító színész) jelenléte. A hangsúly az egzisztenciális drámáról átkerül egy üres, „rossz" színházi álvalóságra, amelynek az előadáson belül nincs, illetve súlytalan az ellenpontja. Más szóval a regény teatralitásának túlzott megmutatása felhígította magát a drámát. Visszatérve a regényhez, Pierre és Cincinnatus egymás ellentétes hasonmásai, akik hóhér-áldozat, Mefisztó-Faust 2 6, hazug-valódi, színész-ember ellentétpárok alapján határozhatók meg. Pierre a művész Cincinnatus ellenképe, rossz bohóc és rossz artista (aki nem csak a metafizikai rosszat testesíti meg, de technikai, színházi, azaz fizikai teljesítménye szempontjából is rossz). A Pierre által megtestesített clown a művész ellenarcképe, ha kölcsönözhetem Szabolcsi Miklós tanulmányának fő gondolatát, A clown mint a művész önarcképe könyv címét, s ezzel Pierre egy hosszú irodalomtörténeti sorba - vagy sorral szemben - írja be magát, melynek főszereplői Baudelaire-től Kafkáig, Felliniig ívelnek. Az előre megírt szabályok szerint működő börtön minden megnyilatkozásában 138
