P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)
Műfajok emlékezete - Tompa Andrea: Egy sebtében kipingált világ
Egy sebtében kipingált világ formális, s ezáltal ünnepélyes (mint azt fentebb elemeztem, a cím eleve sugallja ezt az ünnepjelleget). Az igazgató így szól a rabhoz: „»Rab! Eme ünnepélyes órán, midőn minden tekintet...« Azt hiszem, jobb, ha fölállunk - szakította félbe magát aggályosan és fölemelkedett a székről" (10). Színházi helyszín az is, ahol az ítéletet bejelentik: itt máris vannak nézők és nézőtér, a „vádlottak frissen festett padja" (13) pedig a hely díszletjellegét hangsúlyozza; Cincinnatus a „vér zúgását tapsnak" hallotta, a bíró pedig a „törvény megszabta bábmonda tot" 2 7 mondja el, mely szerint Cincinnatust a „közönség szíves engedelmével" fejezik le. Az újságok - köztük a „Közönség Hangja" című „komolyabb orgánum" (14) - színes képein Cincinnatus magát is felfedezi. Cincinnatus közelgő lefejezését jutalomjátéknak nevezi az igazgató (53). Cincinnatustól pedig azt várják el, hogy „a megfelelő formában, tisztán, illendően öltözve, ünnepélyesen" (53) készüljön a nagy fellépésére. A majdani lefejezés azonban színházi, vásári játékká möszjő Pierre keze alatt válik, aki, mint lelkes fényképész, azt ígéri mit sem sejtő áldozatának, hogy „Majd áthozom a masinát, és lekapom a maga fejét. Jó mulatság lesz." (67) Anagrammák hangsúlyozzák tovább a kivégzés vásári komédia jellegét. Cincinnatus sógora, a tréfamester, szavakkal bűvészkedve kérdezi: „Szerinted minek az anagrammája a hérhódráb?" (80), majd viccesen hozzáteszi: Jó kis szó, nemdebárd?" 2 8 A kivégzésre felkészítő beszédében möszjő Pierre művészetnek nevezi mesterségét, a hóhérságot. „Teljesedjék hát be a közönség akarata!" - mondja az „előadó". A lefejezésre, azaz a holnaputánra kitűzött előadásra, melyre műsorfüzet is készül, és amely az Izgalmas téren tartatik, érvényes a cirkuszbérlet. A XVII. fejezet egyfajta utolsó vacsora travesztia; a kivégzést megelőző este a városvezető kertvárosi házában ünnepségre kerül sor, ahova „teátrálisan megvilágított bejárat" (145) vezet. A barokk leírású ünnepség (ahol az egyik vendég egy „olasz nevű oroszlánszelídítő") csúcspillanata a villanykörték formázta díszkivilágítás - némiképp idézve a barokk udvari tűzijátékokat -, mely végül két grandiózus betűt, egy P-t és egy C-t ad ki. A másnapi kivégzést azonban - az előző esti ünnepség okozta általános fáradtság miatt - kénytelenek elhalasztani; egy újság arról tudósít, hogy a „maestro gyengélkedik" (162). Fogyó ceruzájával és maradék papírjára Cincinnatus pedig ezt írja: „Minden összejött, azaz rászedett ez a színpadias, szánalmas világ." A kivégzés napján a cellába lépő igazgató és védőügyvéd, akik „nem voltak kikészítve, nem tömték után őket vattával, nem viseltek parókát" (166) teljesen egyformák, szemben a kifestett arcú, stüszivadász jelmezbe bújt möszjő Pierre-rel. A kivégzéshez/ébredéshez közelgő Cincinnatus „tudatában zajlik az álarcosbál" (amelynek kellékei: közönség, plakát, konfetti, tűzoltózenekar, megvilágítás, melyet profi színészként möszjő Pierre állíttat magára stb.). Azonban nem csak a kivégzés zajlik le színházi előadásként, amelyben a fő attrakció a lefejezés, de a nézőtér, a beszédes nevű Izgalmas tér is egy színház festett-tákolt irreális (tehát valós dimenziókkal nem rendelkező) díszleteire emlékeztet. A vesztőhelyre vezető úton „kétdimenziós tarka kutyák" (174) támadnak, félbehagyott cincinnatusi gondolattöredékeket olvasunk az álcahálóról, az „ég szakadozó hálójáról", a kidőlő díszletjegenyéről, a teljesen egyforma arcokról, amelyek közül „a hátsókat csak úgy odakenték a tér alkotta háttérre" (177), akik tehát mindössze „festett hátsó sorok" (179). Végül „Port, rongyot, festett forgácsot, kartontéglákat, 13 9
