P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Színészéle tutak A Kossuth-díj 1949 óta a művészeknek adható legmagasabb állami kitüntetés. Ehhez társult még az ötvenes években a szovjet mintára bevezetett Érdemes és Kiváló Művész kitüntetés, valamint a színházművészeknek adható legalacsonyabb fokozatú elismerés, a Jászai Mari-díj. A díjazottak mindig kevesebben vannak, mint akik megérdemelnék a kitüntetést. Ugyanakkor mivel a díjak „egymásra épülnek", nagy valószínűséggel az, aki a legkisebbet megkapja, előbb-utóbb a többit is kiérdemli. Esetünkben a 31 fő közül ló-an rendelkeznek a legkisebb kitüntetéssel, a Jászai Mari-díjjal. Szinte mindenki, aki azt megkaphatta. Ketten kétszer is, mert a korábbi gyakorlat szerint a díjnak fokozatai voltak. Figyelemre méltó az is, hogy néhányan több mint 20 évvel a végzés után vehették át az általános gyakorlat szerint inkább a fiatalon kiemelkedő teljesítményt nyújtó tehetségeket jutalmazó díjat. Ugyanakkor érdemes azt is rögzíteni, hogy a tizenhatból öten vidéki színházaknál végzett művészi munkájuk elismeréseként részesültek a kitüntetésben (Csikós Sándor, Csomós Mari, Horváth László, Meszléry Judit és Moór Marianna). A l6 Jászai-díjas közül heten léptek tovább, ennyien kapták az Érdemes Művész kitüntetést, közülük aztán négyen lettek Kiváló Művészek, s a négyből ketten Kossuth-díjasok. A harmadik Kossuth-díjas, Csomós Mari „kihagyta" az előző fokozatot, amit körülbelül akkor kaphatott volna meg, amikor a szovjet mintájú díjakat a rendszerváltás szele néhány évre elsöpörte. A legfiatalabb Jászai-díjas az évfolyamból a végzés után négy évvel kitüntetett Moór Marianna, a legkésőbb elismert Meszléry Judit - 23 éves színészmúlttal a háta mögött. Az Érdemes Művészhez 13-23 év eltelte után jutottak, a Kiválóra 21-25 évet kellett várni, míg a Kossuth-díjak 31-32 éves szakmai munkát honoráltak. Az állami elismerések sorát tekintve megállapítható, hogy két színész életpályáját minősítették példamutatónak az adományozók: azokét, akik fokról fokra jó ütemben megkapták az éppen esedékes kitüntetést. Ez a két jeles művész: Almási Éva és Kozák András. Ezt a tényt, valamint a táblázatban látható összes elismerést figyelembe véve kimondhatjuk: ha itt-ott hiányolhatunk is egy-egy fokozatot, egészében a díjak tükrözik az értékrendet. Az is igaz, hogy ez egy pozitív kontraszelekció, hiszen folyamatosan megerősít egy olyan megkülönböztetést, aminek révén az, aki jó, még jobb lesz. Minőségi teljesítményét bizonyítani az képes, aki szem előtt van, szem előtt pedig az van, akit elismernek. Ez tulajdonképpen természetes. A kétely, bizonytalanság inkább azokkal kapcsolatban fogalmazható meg, akik „lemorzsolódtak". Akikről már sohasem tudjuk meg, hogy tehetségük, kitartásuk vagy szerencséjük volt-e kevés ahhoz, hogy versenyben maradjanak és bizonyítsanak. Az elismerés legkényesebb része az anyagiak kérdése. Ez érdekel mindenkit a legjobban, mégis erről tudunk a legkevesebbet. Tény, hogy Fedák Sári a Király Színházban olyan gázsit harcolt ki magának, hogy villát vett Budán, és az is tény, hogy Honthy Hanna 1957 nyarán először Hévízen üdült, hogy aztán kipihenten utazzék Párizsba és Londonba. A legendás fizetések mindig a múlt ködébe vesznek. Itt és most minderről nem tudunk semmit, nem látjuk a szerződések során az aláírások fölé írt összegeket. Nem tudjuk, hogy kinek, mikor, milyen mértékben volt fontos az elszerződésnél vagy maradásnál az anyagi szempont. Tudjuk viszont, hogy mindannyian ugyanazon a piacon vásárolunk, ugyanazt az igényt képviseljük: legyünk olyan mértékig módosak, mint amilyennek szűkebb-tágabb környezetünk elgondol bennünket. A színész ebből a szempontból is különös eset: élete is, nemcsak művészete, nyilvános, nagyok vele szemben az elvárások, ezért nagy a „rezsije" is. 115