P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Színészéle tutak A smink, a ruha, az autó, az életvitel sokba kerül, bár tudható, hogy ez nem mindenkinek egyformán fontos. Komoly költségvonzata van viszont a vándorlásnak. Hacsak nem szülőföldjére szerződik valaki, akkor állandó ideiglenesség az élete. A legtöbben persze már csak ezért is Budapesten szeretnének szerződést kapni. A színészsors nem sokat változott a vándorszínészet kora óta, gyakran a bizonytalanságot, az állandó otthon hiányát jelenti, s még az sem tervezhető előre, hogy kit melyik város színészházában ér majd a nyugdíj, a munkaképtelenség. Évfolyamunkat a 60-70-es évek konjunktúrája elkényeztette. A színház mellett jó kereseti lehetőséget biztosított akkor a rendszeres filmezés, tévézés, rádiózás és szinkron. A színházi fizetések csökkenő tendenciáját is elfedte a többi buzogó forrás. Más kérdés, hogy az így vállalt munkák mennyi energiát, figyelmet vontak el a társulati feladatoktól, s nem ekkor kezdődött-e az a máig tartó áldatlan állapot, amely a színházi feladatok elsődlegességét szép lassan megszüntette. A színész örült az egyéb munkalehetőségeknek, amelyek nemcsak anyagi hasznot, de ingyenes propagandát, népszerűséget jelentettek számára. Az igazgató pedig azt gondolta, ha már nem tudok többet fizetni, legalább ne korlátozzam a pénzkeresésben. A létrejött rossz kompromisszumok mellékhatása: az agyonhajszolt színész. A 80-as években egy „belső használatra" készült összeállításban a mindenről gondoskodó állami hivatal évről évre hozzáférhetővé tette a színészek kereseti viszonyait. Egy ilyen kiadványból - talán az utolsóból, ami még elkészült - képet alkothatunk az akkori jövedelmi viszonyokról. Az 1985. évi összeállítás a Tájékoztató a művészeti dolgozók keresetéről és foglalkoztatásáról címet viseli és név szerinti felsorolásban, tehát társulatonként és színészenként, tartalmazza a különböző forrásokból származó jövedelmeket. Majd húsz év távolából sem lenne ízléses összegeket nevekhez kapcsolva emlegetni, de arra mégis jó lehet a kiadvány, hogy a jövedelem-különbségeket és a források megoszlását tekintve szociológiai elemzés tárgyává tegyük. Ebben az évben már csak 20 fő aktív a harmincegyből, 16-an fővárosi színháznál társulati tagként, hárman vidéken dolgoznak, egy Filmgyári státuson van. (Ernyei Béla ekkor még külföldön keres, vélhetően többet, mint itthon maradt kollégái.) A fővárosi társulatoknál szerződésben levőknél a színházból származó éves átlagjövedelem 131 ezer forint, a vidékiek átlaga ennél csak 11%-kal kevesebb. Igaz ugyanakkor, hogy a vidékiek összes jövedelmük több mint 90%-át színházukban keresik meg, míg Budapesten a többségnél ez 50% alatt van. Ezért aztán jelentős az eltérés az összjövedelem vonatkozásában. A fővárosi színészek átlaga háromszor nagyobb, mint a vidéki kollégák átlaga. Vidéken olcsóbb az élet, szokták mondani, de azért tegyük hozzá: nem ennyire. 1985-ben úgy látszik, vége már a szocialista egyenlősdinek: a legalacsonyabb összjövedelem éppen a tizedrésze a legmagasabbnak. Igaz, hogy az összehasonlítás két alanya közül az egyik egy nagy múltú fővárosi színház sikeres vezető színésze, sokat foglalkoztatja a televízió, és a haknikat sem veti meg, míg a másik ugyanekkor vidéki színházában gyakorlatilag munka nélkül van, alig foglalkoztatják. Húsz év kemény munkája, esetleg elmulasztott vagy kihasznált lehetőségek egész sora, talán a tehetségben, a szorgalomban valóban meglévő különbségek is - ki merné egyértelműen megállapítani, milyen tényezők összhatásának eredménye mindez. A 90-es évek egyik, adatok híján nem nagyon elemzett, de láthatóan létező problémáját exponálhatjuk példánkkal. A színész, aki nincs helyzetben, mert nincs fog116