P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Színészéle tutak riert, színészi életművét elsősorban külföldi filmszerepei teszik ki. Tóth Gabriella tizenkét évadon át volt aktív, Szolnokon, Békéscsabán és Szegeden játszott, aztán háttérbe szorult; egy-két alkalommal feltűnik még, de színházhoz már nem szerződik. Györffy László hét vidéki színházban volt szerződésben 1982-ig, azóta szabadfoglalkozású, íróként, újságíróként dolgozik. Tíz könyv, hangjátékok, drámák az életműve. Harkányi János 1994-ben tizenkét évi békéscsabai tagság után, egy igazgatóváltást követően távozott a színházi életből. Az 1999-es Színészlexikon még az előző kiadáshoz hasonlóan 1982-es kezdettel Békéscsabát tünteti fel állomáshelyéül, ezzel immár plusz öt év társulati tagsággal ajándékozza meg. Ők tehát a hiányzók, de hányan is vannak? Ha Ernyeit, Györffyt és Harkányit bármikor visszatérőnek gondoljuk, akkor a magyar színház vesztesége önként távozók révén az induláshoz képest nyolc fő, azaz 26%. Ez jóval több, mint az évtized átlaga. Talán az is bátorította a váltásra vállalkozókat, hogy a pályakezdés időszakában „mozdult a világ". Esetleg egyesekre az is riasztóan hathatott, hogy ilyen sokan voltak. A passzív állomány tovább bővíthető, pontosabban bővül évről évre. Ilyen életkorú színészek esetében ez nem természetellenes. Balogh Zsuzsa utolsó színpadi szerepét a színházi intézet adatbázisa szerint 1993-ban kapta (a Színészlexikon szerint 1993-tól szabadfoglalkozású), Kertész Péter és Fodor Zsóka nevével sem találkozunk mostanában az új színházi bemutatóknál. Szerepek, rendezők, rendezések A színész különböző színházakban, különböző színpadokon dolgozik. Művészete számára a nyilvánosságot az adott nézőtér jelenti. Ha 500 fős, akkor 500 fős, legyen akár a Váci utcában, akár Nyíregyházán. Ez az állítás, tudjuk jól, csak formálisan igaz. A szakmai nyilvánosság szempontjából például óriási különbségek vannak. A szakmai értékrendben elfoglalt előkelő hely legtöbb esetben egyenlő a fővárosi, kivételes esetekben vidéki színházakhoz (Kaposvár, Szolnok, Nyíregyháza, Zalaegerszeg, Kecskemét) kötődő státusszal. A főváros persze korántsem egynemű közeg, a színházak közötti hierarchia miatt nem mindegy, hogy ki melyik társulathoz tartozik. Sokszor azonban ennél is egyszerűbb a helyzet: pesti színésznek lenni ugyanis egyszerűen megélhetési kérdés, és ilyenkor esetleg az sem érdekes, melyik színház legalizálja az itt-tartózkodást. Nem vitás, hogy anyagi szempontból előnyösebb Budapesten, mint vidéken dolgozni, és Budapesten is előnyösebb szórakoztató színháznál fellépni, mint igényes művészszínháznál. A fővárosban játszott sikeres alakítás mindig helyzeti előnyben van, mert évekig műsoron maradhat az előadás, s hírét előbb-utóbb minden érdeklődő számára igazolhatja. Az elismert teljesítmény aztán jobb ajánlatokat, magasabb gázsit, szakmai díjakat eredményez. A vidéki színházaknál más a helyzet. Az évad végén lekerül a repertoárról a darab, rosszabb esetben akár egy-két hónap után tűnik el örökre úgy, hogy még egyetlen kritika sem íródott az előadásról, a szerepformálásról. Évfolyamunkat is vizsgálhatjuk ebből a szempontból. Fővárosi színésznek nevezzük most formálisan azokat, akiknél az évadok számát tekintve legalább kétharmados többségben volt a budapesti szerződés. Simon Zsuzsa osztályából, a 12 főből nyolcan kerültek ebbe a kategóriába, Balogh Zsuzsa 50-50 százalékban élt a két 109