P. Müller Péter – Tompa Andrea: Színház és emlékezet (Színháztudományi szemle 34. OSZM, Budapest, 2002)

Struktúrák és életutak emlékezete - Szabó István: Színészéletutak

Szabó István Színészéletutak Az 1965-ban végzett színészosztályok vizsgálata Bevezető Az 1965-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett színészek életpályájának tanulságait keresem. A választás nem véletlen: az érintettek 1942-43-ban születtek, tehát életkoruk szerint jelenleg körülbelül 60 évesek. Ebből következik, hogy életművük van, amely még kiegészülhet, kiteljesedhet, de alapvető fordulatot vélhetően még a legaktívabbak esetében sem vehet. Pályakezdésüktől kezdve nagyon sok minden változott a színházi életben; e változások előnyeit, gyakrabban hátrányait saját bőrükön tapasztalhatták. Legalábbis azok, akik a pályán maradtak. 3 osztály, 31 fő: az évtized legnépesebb évfolyama, mennyiségi szempontból is csábító merítés. E színészgeneráció életútja fontos adalékkal szolgálhat a színháztörténeti folyamatok megértéséhez, különösen egy olyan korban, amelyben a színész társadalmi szerepe is lényegesen megváltozott. A színész hagyományosan színházi feladatok teljesítésével építi az életművét. A vizsgált korszakban a társulatok állandó váltása, illetve az egy színházhoz kötött pálya éppúgy lehetett siker, mint kudarc okozója. A színész helyzetének megváltozását jelzi az is, hogy a színpadról való lelépés még nem jelenti a pálya elhagyását. A 80-as években a társadalmi kényszerek fellazulása, majd 1990 után a lehetőségek tényleges kitágulása mindenkitől egyéni reakciót kívánt - e generáció szempontjából ötvenévesen. A mezőny emiatt is nagyon sokféle. Vannak korai és késői pályaelhagyók, aktívak és félig már visszavonultak, sikeresek, ismertek és kevésbé ismertek, valamint, az élet rendje szerint, már örökre eltávozottak. A színész színházi teljesítményét az eljátszott szerepek mérik, mennyiségi és minőségi vonatkozásban is. Magyarországon a társulatokban dolgozó, jobb híján nevezzük így, vezető színészek többsége a színművészeti főiskolán szerzett diplomát. Volt olyan időszak, amikor szinte csak ezzel a feltétellel lehetett valaki társulati tag, s ekkor a végzettségről szóló papír a foglalkoztatást is garantálta. Utcáról jött, amatőr együttesekben edződött, vagy valamelyik színház stúdiójában a szakma alapfogásait elsajátító színészek persze ekkor is voltak. A teljes foglalkoztatás kényszere azonban gyakran korlátozta a művészet vitalitását tápláló természetes mozgásokat. Az eredmény: színházon belüli munkanélküliség és felduzzadt létszámú társulatok. Aki végképp feleslegessé vált - sok választása nem lévén - elhagyta a pályát. Ezért szokás úgy fogalmazni: a színészet zsákutcás életpálya. Azoknak, akik a színpadi szerepléstől szívesen megválnának, de a pályán szeretnének maradni, kevés választási lehetőségük marad. Az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy a színészekből elsősorban rendező és színészpedagógus lehet, ritkábban pedig színházvezető. A pályaelhagyók ezért általában teljesen más szakmát választanak; csak kevesen tudják megszerzett tudásukat másutt felhasználni. Ma elsősorban a tömeg101