Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

Eisemann György A nyelv, a halál és a lányka Vörösmarty Mihály: Csák A nyelv, a végesség-tapasztalat és a szubjektum romantikus összefüggéséről szólva az újabb kutatások azon - immár közkeletű - irányaiból indulhatunk ki, melyek rávilágítanak a romantikus én alakot öltésének és hiánytapasztalatának kölcsönösségére. A nyelv figuratív-performatív képességét is számba vevő olvasatok különösképp érzékelhetik, hogy a bensőség kiteljesedésének csillapíthatatlan vágya éppen részlegességének felülmúlhatatlanságában artikulálható. Végtelen sóvárgása előhívja, de szét is oldja a zárt-határolt alany képzetét az én nyelvének és a nyelv énjének reciprocitásában. Hogy az én sokat emlegetett kiteljesedése nem más, mint vágyának és halálának egy dialóguson belüli összetartozása - a „szerelmi halál" interszubjektivitása -, az a romantika művészetében került először megformálásra. A „szerelmi halál" eseményében (Novalistól Wagnerig) az én-individualitást úgy öli meg és egyben úgy élteti a saját vágya, miképp nyelvalkotó kompetenciájának és nyelvfüggőségének az egymásra utaltsága. így a romantikában radikalizálódni látszó szubjektivitás-elv épp az általa kirajzolható szubjektum semmizésének, halálának feltételezettségében domborodhat ki. Vörösmarty Mihály sírköltészete - azon belül a Csák című alkotás (1826) - kapcsán a halál elbeszélésének és szóhoz juttatásának olyan romantikus nyelvezete tárgyalható, mely nyíltan tematizálja is, azaz színre viszi a végesség tapasztalatának létértemező műveleteit. S mivel esetenként megkísérlem e formák történeti távlatának felvillantását, ezúttal is jelzem, hogy a modernségben majd tovább erősödik a tendencia, melyben nem az értelmező horizont kutatja-képezi önnön végességét, hanem maga a végességtapasztalat képez horizontot. A nyomok interpretálásának világdivatja - aktualitása - idején különösen feltűnő, ahogy az említett költemény (Csák) nyitásának tropologikus lendülete megszakad, névjelbe vált. „Mélyen alszik sírja éjjelében / Csáki szűz szerelme, szőke Zolna". A halál sztereotip metaforái az élet nyomaiba kapaszkodnak: a halott lányt Csák szerelmeként mutatják be, sőt, tulajdonnévbe torkollnak, rögvest leállítván a képi beszéd metamorfózisait. A név a képiesség ellenében hat: a halál metaforái ezért futnak zátonyra a halott megnevezésével, nyelvi mintái nem képesek a halálról beszélni, csak az életről. Szőke Zolna emberi alakja mindaddig egy emlékezet őrzöttje, azaz múlt57