Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

EISEMANN GYÖRGY: A nyelv, a halál és a leányka Vörösmarty Mihály: Csák

ban-élőként felidézhető marad, amíg testét, önazonosságának az emlékezetben feltáruló jelét a beszélő felül nem írja a pusztulás nyomaival. Mégpedig olyképp, hogy a test és a természet viszonyában épp az antropomorf analógiákat semmisíti meg: a fej, a szem, az ajak figurálása szembenáll a szél, a nap, a por emberalakú megjelenítésével. A halál kimondásának első aktusa tehát az élők emlékezetét, az emlékezetben őrzött alakot kezdi ki. Paradox módon ezt az alakot épp a természet úgynevezett megszemélyesítése teszi hullává. „Hallgat a szél hamvadó fejénél, / Zárt szemébe nem hat nap világa / S dallos ajka csendes a porágyon". A megszemélyesítés poézise itt nem csak úgy képes megfosztani az embert önnön arculatának elevenségétől, hogy voltaképpen személytelenítésként válik olvashatóvá, mivel elárulja: az emberalakúság természeti tételezése „alaptalanul veszi adottnak az emberit" (Paul de Man). Hanem úgy is, hogy magának a pusztulásnak az „antropomorfizáló" analógiái veszik birtokba az emlékezet emberi alakzatát, hogy rajta hagyják a nyomaikat, sőt, hogy azt teljes egészében a saját nyomukká tegyék. így ami emberinek látszott, az hirtelen ellentétének, az ember nélküli világnak a jelölője lesz, kiaknázva a megszemélyesítésben rejlő dehumanizáló erőt. A prosopopeia kifordításával személytelenítő nyelvben az élet tagadása a rá való emlékezés folytonosságának tagadásával - az emlékjelek tériesítésével - járhat együtt. Sőt, Zolna sírjának környezete (kis galambja „bús panasszal repkedik fölötte") az emlékező terévé is válik. Talán nem tévedünk nagyot, ha a romantikus sírköltészet egyik alapvonásának tartjuk az emlékezet múltidejűségének, múltra utalásának olyan megtörését, amely úgy tériesíti az emlékjeleket, hogy e térben juttatja szóhoz magát az emlékezőt is. Ezen színrevitel pedig feloldja az emlékező megszólalás metapozícióját, s megteremti a felejthetetlenség romantikus alakzatát. Akár a híres Petőfi-sorokban, a Cipruslombok-ciklusbók „Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! / Mint hajnalban ha fényes hattyú száll, / Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: / Lengett fölötte a fehér halál." A test fölött lengő halál képének tere az emlékező tere is. A beszélő ekkor azért nem tudja felejteni a látványt, mert a bennefoglaltjává válik: felidézésével önmagát inszcenálja, megfosztván az emléket különidejűségétől. A modernség nyelvében közismert emlékező-felejtő mozgás teremtő dichotómiájának feltétele és velejárója éppen a fiktív és a metafiktiv pozíciók - reflexiók és inszcenálások - szüntelen egymásba csapása lesz. A dolog történetiségét leegyszerűsítve felvillantható, hogy a modern emlékezéstechnika fikció és metafikció oszcillálásán alapul, míg posztmodern olvasatban nemcsak az emlékező léphet be a deixis terébe, hanem a szövegtér is felfogható az emlékező megalkotójának. Amikor a romantikus sírköltészet beszélője a látvány foglya marad, akkor nem felejtőn emlékezik (a kifejezés schopenhaueri és nietzschei értelmében), hanem a felejthetetlenség alakzatába révül. Azonban a felejthetetlenségen léphet túl a saját nyelve - a romantikus irónia olyan beszédeként, mely éppen ezért, felülmúlhatatlan radikalizmussal hagyja veszni szubjektumát. S ami 58