Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
gra?nmatikai alanyként való tételezéséről, az ént mondás lehetetlenségéről, majd a szimbólum és a jel viszonyának átformálásáról. Az én grammatikai alanyként - puszta logicum subiectumként 1 6 mint cogito -, egyúttal rendszert alapozóként való felfogása igen nagy horderejű, mégha csupán az említett tanulmányra gondolunk is, ezért sajnálható, hogy Paul de Man figyelme nem terjedt ki e filozófiai probléma kanti és hegeli megközelítése közötti különbségre. Ami azért lett volna fontos, mert a posztkantiánus tradícióban e probléma tudatfilozófiai alapon reflektálódik, Hegelnél viszont egyértelműen éntmondásról van szó. Novalis e téren is a legnyilvánvalóbb kiteljesítője a reflexiós filozófia belső lehetőségeinek, hiszen - a tudat rögzíthetetlenségét megállapítva - mintha túl is lépne a mentalista felfogáson: Monológja már az én nyelvi megelőzöttségéről szól, ez a nyelv azonban nem pusztán törli az ént-mondás egyszeriségét, hanem önmagában gyönyörködik, vagyis esztétikai potencialitásának is nevezhető! A hegeli rámutatás az én kimondása s a nyelv általánossága közötti apóriára Paul de Man merészen tágító interpretációjában már olyan megállapításhoz vezet, amely szerint az én, amint önmagát mondja, jel (vagyis egyszeriként a világot alárendelő; subjects - mondja de Man, rájátszva a szubjektum bölcseleti-logikai jelentésének az etimológiájára), más jelölőkhöz fordulva viszont szimbólum. A jelről viszont egy korábbi passzusban megtudtuk, hogy a világgal fenntartott valójában önkényes (in fact) viszonyt az új konstelláció képezte helyzetben átformálva viselkedik ekként. A Hegelt kommentáló de Man-féle szöveg e kommentár-elemeket is tartalmazó bemutatása persze a végletekig zsugorított, ezért további kifejtést igényel, most már a kommentár kommentárjaként: (i) kiindulópontként aláhúzandó, miszerint a jel az intellektusnak azt a sajátosságát illusztrálja, hogy saját céljaira használja a percepcionált világot, kitörölve sajátosságait; idézetszerű, amennyiben feltételez egy implicit alanyt, amelynek állítása a jel (Én azt mondom, hogy a=b), s ezzel az alany és prédikációi, általában a szubjektum kérdéséhez érkezünk; (ii) a gondolkodást a gondolkodás alanyával lehet illusztrálni, az Ennél, mondja Hegel, s ez az En élesen elválik a percipiáló Éntől - ami a jel és szimbólum viszonyának a reminiszcenciája; (iii) a gondolkodó En a percepcionált világ egyediségét általános elveknek veti alá, s e „kisajátítás" eszköze a nyelv, amellyel csakis általánost mondhatunk; (iv) „az én eredetileg hasonlít a jelhez" (vagyis „maga alá gyűri" a világot), ám az eredetileg egyszeri jel a nyelvi kontinuumba lépve az egyediségek végtelen sorozatát és különféleségét rendeli maga alá, vagyis úgy fogom fel, hogy fordított szinekdokhét alkot, azaz totum pro parte, általános a különösökért. Ha úgy tetszik, ezért lehet szimbólumba való átfordulásról beszélni, de 16 A kérdés részletezőbb interpretációját nyújtja Kelemen János, álláspontját azonban a Katona József költészetének szentelt tanulmányomban már hasznosítottam: Literatura, 1995/1, valamint: „Úgy állj meg itt, pusztán". Budapest, Balassi, 1996. 190-200. 43
