Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty

felfigyelhetünk az allegóriát anticipáló funkcióra is, miközben az én a lehető legáltalánosabb szubjektum lesz, mint Hegel mondja; (v) mivel az Én „annak állítja önmagát, ami nem" (hiszen mindenkivel azonos lesz ént mondva, mert nem tud túllépni a nyelv általánosságán), így meghatározottként egy eredetileg szabad - a jellel analóg - viszonyt meghaladva másként teremt relációt a világhoz fordulva, tehát „szimbólumként mondja ki önmagát" (s itt az előző alponttal összevontan utalhatok vissza ismét a hegeli definícióra, mely a szimbólum szinekdokhés/analógiás alapját emeli ki!);

1

7 (vi) E ponton kénytelen leszek a részeire bontva kommentált szövegnek e számunkra legizgalmasabb részét a magyar fordításból egészében idézni: „A fentiekben láttuk már, hogy az érzéki meghatározottságtól való szabadságában az én eredetileg hasonlít a jelhez. Mivel azonban annak állítja önmagát, ami nem, így az én, mint meghatározott, egy olyan világhoz való viszonyt jelenít meg, amely lényegében önkényes, vagyis szimbólumként mondja ki önmagát. Önmagára utalva az én jel, amennyiben viszont más létezőkről beszél, szimbólum. Jel és szimbólum viszonya azonban kölcsönös egymást-kitörlés..." Nem nehéz felismerni talán, hogy kulcshelyeken mintha más szövegértésről tanúskodna e fordítás, mint az általam fentebb vázoltak, de hát érthető okokból kitartok a magamé mellett, viszont mérlegelni próbálom e fordítás értelmezhetőségét is.

1

8 17 Vö.: Paul de Man: Sign and Symbol in Hegel's Aesthetics. In: uő.: Aesthetic Ideology. Minneapolis/London, University of Minnesota Press, 1997. 96-100. 18 Paul de Man: Jel és szimbólum Hegel Esztétikájában. In: uő.: Esztétikai ideológia, id. kiadás, 91. Az előzményekhez viszonyítva is bonyolult hely, ha úgy tetszik, a fordításban tovább nehezítette olvashatóságát. Katona Gábor az „it represents as determinated a relationship to the world that is in fact arbitrary, that is to say, it states itself as symbol"-szövegrészt olyan mondatszerkezetben adta vissza, amely az »önkényes« jelzőt a világra vonatkoztatja (hiszen az „olyan világgal... amely önkényes"-struktúra ezt vitathatatlanná teszi éppen az utalószavak átkötő és vonatkoztató funkciója miatt), s ezzel az énnek az - itt ugyan nem értelmezhető minősítéssel ellátott - világgal való kapcsolata felidézheti a hegeli elsődleges szimbólum-fogalmat. Az én formálisan kimondhatja ugyan szimbólumként ömagát, de az ént-mondás kontextusai zavart szenvedve egyszerűsödnek le. Ha viszont az »önkényes« minősítés a világgal kialakított viszonyra vonatkozik, akkor valószínűleg a főszövegben javasolt kiegészítő értelmezési mozzanatok lesznek érvényesek, mint olyanok, amelyek a nyelvi általánosság és a részek végtelen sorozataként értett világ szinekdokhés viszonyával magyarázzák a szimbólumként való önmegjelenítést. Felmerülhetne az is, hogy Paul de Man átkötés és magyarázat nélkül átértelmezte a szimbólum-definíciót, s így (az organikusságot cáfolandó) a világ-szimbólum viszony most már önkényes lesz. Emellett szólhatna a szimbólum jelentése a szemiotika hármas osztályozásában - lásd az ikon, index, szimbólum sorozatot -, ahol is a nyelvi jel maga szimbólum, az esszé azonban nem él e fogalmisággal, annál minuciózusabban vezeti fel viszont azt az analogikus viszonyt, amely az én egyszerisége és végtelen általánossága s a jel egyedisége és a szimbólum átértelmezett funkciója között fennáll. Ez a viszony pedig a szimbólumot a jel nyelvbeni funkciójaként tételezi végső fokon, azaz ideologikusként beállítva mintegy törlésjel alá helyezi a reprezentáció és a „csak nyelvben funkcionálunk" W. Benjamin-esszébeli episztemológiai összefüggésében. 44