Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
ROHONYI ZOLTÁN: Szimbólum, allegória és a korai Vörösmarty
rültekintően jár el a különböző fordítások összevetésével. Érdemes felidézni a gondolatmenetet, a konklúzió ugyanis mindennél jobban jelzi de Man távolságtartását mindenféle szinekdokhés alapú, „totalizáló" és organikus egységtől. Vagyis attól, amit az általa is idézett Hegel-meghatározás konstatíve tartalmaz, hogy ne említsem a később tárgyalandó posztkantiánus tradícióbeli értelem hierarchiájának szintjein (hol elvontan, hol betű szerint) érvényesülő efféle felfogást! Nos, Harry Zohn fordítását félrevetve Carol Jacobséhoz fordul, amelynek értelmében tudniillik úgy kell összeilleszteni a korsó cserepeit, hogy „... egyiküknek követnie kell a másikat". A követni (folgen) mozzanata teljesen más, mint az összerakás, ugyanis általa és benne a metonimikus kapcsolódás lép a metaforikus/szimbolikus helyébe, ami felidézi az Ellenszegülés az elméletnek című esszé konstitutív mozzanatát (vö. grammatika a metaforicitással szemben!). Maguk a fragmentumok (a cserepek) így fragmentumok maradnak, sohasem adnak ki egy totalitást; „minden mű totálisan f ragmentált ama reine Sprache hoz viszonyítva... minden fordítás totálisan fragmentált az eredetihez viszonyítva. A fordítás a fragmentum fragmentuma" 1 2 - mondja de Man A szép aktualitása 1 3 Gadamerének ellentmondva, de analógiát teremtve az általa oly kedvelt Friedrich Schlegellel, aki ugyan a fragmentum egységéről beszél, de a töredéknek fölérendelt egység (abszolút egység, öntudat) hiányának a tudatában! 1 4 Mi is következhet innen? „így a szimbólum és szimbolizált közötti disztinkció, a szimbólum és... a szimbolizált közötti adekváció hiánya... egy változata a többinek, és az értelmet létrehozóként felfogott retorika mint a trópusok rendszere megbízhatatlanságát mutatja". 1 5 Az értelem így mindig eltolt, elmozdított, kiforgatott ahhoz képest, ahogy a gondolkodás intencionálja. Mivel pedig a gondolkodás gondolkodót, alanyt feltételez, máris a Hegeltanulmányhoz érkeztünk, amelyben ez az instancia végső dekonstrukció tárgya lesz a szimbólummal együtt, úgy hogy átlépünk a jel és az allegória terepére. 1.3. Az egy ideig gondolatalakzatként számon tartott allegória mint korábbi jelre visszautaló, kettős jelentésű alakzat értelmi képződmény, s alighanem elkerülhetetlenül visz a jelszerűség hangsúlyozásához. A kései de Man nem is habozott kijelenteni a Hegel-tanulmányban, hogy jel és szimbólum viszonya a művészetben irreveláns, az előbbi játssza a döntő szerepet. Az a jel tehát, amelyről megtudtuk korábban, hogy önkényes viszonya révén maga alá gyűri, hajtja a világot, s nincs vele tartalom-forma kapcsolatban. A tendencia itt már világos, a jel felértékeléséről van szó - akár jelölőt is mondhatnék, stílszerűen élve a Novalistól is használt fogalommal -, vele párhuzamosan pedig az énnek 12 i.m. 91. 13 Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása. In: uő.: A szép aktualitása. Szerk.: Bacsó Béla. Budapest, T-Twins, 1994. 11-84. 14 Vö.: Frank: Einführung... 296. 15 de Man, i.m. 42
