Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
GERE ZSOLT: „Meglehet, köztársasága volnánk angyali lényeknek"
tét tartja meg, s ezzel együtt újra szembe kell néznie a pusztulás kivételt nem ismerő törvényével. Ennek a kényszerű és jelentős váltásnak a gyökerei a Horvát Istvántól átvett őstörténeti felfogásban, a filiszteus-parthus-magyar eredetkoncepcióban kereshetőek. 1 6 Vörösmarty életművében e hatás a nemzet és az emberiség történetének megítélésében egyértelműen tragikus végkicsengést kap. Mintha a korábbi elvont elméleti konstrukció a történeti, s a magyarság sorsát érintő anyaggal egybevetve végső igazolást nyerne, amit ráadásul a jelen nemzethalállal fenyegető terhe is súlyosbít. A magyarság olyan történeti folyamat végpontján áll, immár „testvértelenül", amelynek korábbi szakaszaiban elődeinek egyike sem volt képes önálló nemzeti létét fönntartani, s eltűntek a történelem forgatagában. E katasztrofális folyamat egyik táplálója az a makacsul föl-föltörő nemzetkarakterológiai szempont, amelynek szálait Horvát egészen a jelenkorig vezeti el. Vörösmartyt ebben az időszakban az őstörténet, őshaza utáni szenvedélyes tájékozódás, a nemzeti múlt átértelmezése mellett a földi menny eleinte egyénre szabott, később egyre tágasabb dimenziókra kiterjedő megteremtése foglalkoztatja. Talán közvetlen olvasmányokra is támaszkodó történetfilozófiája ekkoriban sok hasonlóságot mutat Friedrich Schlegelével, aki szerint a modern történelem kezdete, s minden progresszív képzet kiinduló pontja az Isten Országának megvalósítására irányuló forradalmi vágy. E kettős indíttatás jegyében Vörösmarty 1831-ben két olyan epikus művet jelentet meg az Aurórában, melyeknek szemlélete merőben ellentétes egymással, s bennük a történelem menetének, lezárulásának életművében újszerű megfogalmazásait adja. Az ismétlődést is magában foglaló körfogást A' Romban, melyből azonban már nem iktatja ki a nemzethalált, ami kettős, egyrészt Rom isten győzelmével természetfölötti törvényre épülő, másrészt a „harc és visszavonás" által nemzetkarakterológiai szempontú alátámasztást kap. Jó és Rossz, Fény és Sötétség kozmikus küzdelmének láttatása, a Rossz periodikus uralma, a halni akarást céllá emelő fejedelmi vándor figurája nem véletlenül váltotta ki később Erdélyi János világnézeti alapú elutasítását: ,,[h]ogy Rom meggyőzi Védet, a mentőt, eléggé szomorú, ha példáztatnék is benne a földi dolgok s emberkéz műveinek múlandósága, nem szabad feláldozni az istenit, mely fölötte áll az 'örök romlásnak és teremtésnek'." 1 7 (Annál meglepőbb, hogy korábban Berzsenyi az eposzban az emberi élet és az emberiség változó örömeinek „szép rajzolatit" látja. 1 8) Pedig Vörösmarty ekkori filozofikus eposzainak tétje nem kevesebb, mint hogy megkíséreljen leszámolni az őseinket pusztulásba vivő pogány nemzeti hagyománnyal, s egy új, 16 Erről a témáról, illetve az alábbiakban őstörténeti szempontból elemzett eposzokról részletesen írtam az Irodalomtörténeti Közlemények 2000/3-4-es számában megjelent „Hat gím jőve sebten elébe" (Vörösmarty eposzterve és őstörténeti felfogása a Zalán futását követően) című tanulmányomban. 17 Erdélyi, i.m. 85. 18 Berzsenyi Dániel összes művei. S. a. r.: Merényi Oszkár. Budapest, 1956. 346. 176
