Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

lemmel vette föl a harcot, nem nyugodván bele abba az egészelvűségbe, amit az (európai) univerzalitásba való belépés jelenthet. A váltás persze nem elsősorban terminológiai jellegű, ám az antik istenek fölcserélése a kereszténységgel a természetelvűségnek egy rögzített időponttól számított történelemelvűséggel való fölcseréléséhez vezet. Ennek viszont a romantikus jelen költészete szempontjából lehet roppant jelentősége, részint mégis terminológiai, hiszen a jelképek/mitologémák „poétikáját" minősítheti át, részint ideológiai, különös tekintettel Preseren szituáltságára a kortárs szlovén kispolgári/polgári és szellemi környezetben (és itt nem kizárólag életrajzi vonatkozásokra utalok, azokra a legkevésbé, sokkal inkább a Preseren-művek befogadástörténetére, amely pontosan jelzi, miféle nyelvinyelvészeti-költészeti-retorikai előfeltevések újragondolása, átírása, „félreértése" volt szükséges ahhoz, hogy Preseren közvetlen kapcsolatot építsen ki a koraromantikus gondolkodással), részint szorosabb értelemben vett poétikai, amely a költői világteremtést műfaji destrukcióval/konstrukcióval vitte véghez. Amit olyképpen (is) értek, hogy Preseren a meglehetősen gyér szlovén hagyományt akképpen teremtette meg, hogy barokk kori történeti forrásokat szembesített a német koraromantika felől üzenő költészet-, és Byrontól asszimilált hősfelfogással, és ezekből az igencsak különnemű elemekből alkotott továbbgondolható szlovén hagyományt. Kosztolányi Dezső a Zalán futásáról vélte azt, hogy Vörösmarty „néhány történelmi adatból, források és alakok nélkül hőskölteményt" komponált, ám legfőbb stimulusnak, illetőleg műszervező erőnek „tulajdon lírai gazdagság"-át jelöli meg. Ehhez hozzáilleszthető ama (kora) romantikus gondolat, amely a szintézist olyan műfajban fedezte föl, amely nem pusztán a különféle költői műnemeket, hanem a költészettel rokonítható, rokonítandó más gondolkodási területeket (például a bölcseletet) a költői alkotás részének tekinti. A romantika műfaja költészet-, szöveg- és tudományközi. Minek következtében ezek a műfajok akképpen élik életüket, hogy a részek egymáshoz való viszonyát a kontaminálódás jellemzi, egyik terület áthatja a másikat, pontosabban szólva: ebben a közös műfajban nyerik el igazi létüket, össze/egybeolvasva lesznek/lehetnek poézissé. A költészet „szétkülönült műfajai"nak (Rónay György fordítása) egyesítése és feldúsítása az egyetemes regényt eredményezheti (universeller Roman), amely függetlenítheti magát minden valós és eszményi érdektől, a költői reflexió szárnyain lebeg, méghozzá az ábrázolt és az ábrázoló között a középen, ez a reflexió hatványozódik újra meg újra, és mintegy a tükrök végtelen sorában sokszorozódik. Preseren versformájú költői regénye, amely szinte letudja a cselekményt, hogy a reflexiót erősítve az öntükrözés folyamatába léptesse az előadást és az előadásban körvonalazódó főszereplőt, a közvélemény eposzi igényére válaszol, hogy az eposzi hagyományt újjáírva az új romantikus nyelv/terminológia poézisét alkossa meg. Minek következtében egyfelől megnyitotta a nemzeti irodalom számára az eposz, az epikus költemény lehetőségét, másfelől olyan művet hozott létre, amely alkalmasnak bizonyult a kanoni15