Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

zálódásra, arra nevezetesen, hogy ünnepelt, mércének használt, sokat idézett darabja legyen egyfelől a nemzeti gondolkodástörténetnek, másfelől az utókor szövegközi törekvéseinek. Karel Hynek Mácháról jórészt mindazt el lehetne mondani, amiről eddig szó volt, s leginkább a verses szövegnek a zeneiségre átállítása az, amely a kissé homályosra sikerült eseménytörténettel szemben a költészet belső logikájára hívja föl a figyelmet. A kutatás bőséges forrástanulmányaival szemben a leginkább Mukarovsky „iskolát" csinált strukturalista elemzése segített abban, hogy a Május című líriko-epikus mű valóban elfoglalja a helyét a cseh, majd a közép-európai irodalmak hasonló alkotásai között. Az összehasonlító irodalomkutatás feladatává vált, hogy a Májust ne csupán a szláv irodalmak együttesében lássa, hanem ott, ahol a leginkább kitetszenek értékei, a romantikus verses epika európai hatástörténetében. A természeti meg az individuális egymásra vetülését már a cím előlegezi, amely fölfogható a cseh barokk egy művére való visszautalásképpen, a kortárs francia poézissel, Musset-vel való együttgondolás horizontjában (Mácha Május a 1836-os, Müsset Les nuitsje 1835-1837-es, benne a májusi éjszakáról - bizonyosan nem tudtak egymásról a költők), de az első nyolc sor utolsó, egytagú szavainak összelátása révén a romantikus téridős szemlélet megnyilatkozásaképpen is. A cím ugyanis időt jelöl, amely térré változik a poémában, az említett bevezető nyolc sor rímpárjában a május a ligettel rímel (máj-háj), de hamar megneveződik az idő is, hogy aztán ebben az imaginárius, bár kimondott szókörnyezetben bontakozzék ki a korszak felháborodását kiváltó történet, amely semmiképpen nem felelt meg (sem morálisan, sem az epikus költészettel szemben támasztott követelményeknek megfelelően) az 1830-as évek cseh irodalmi közvárakozásának. Ám ennél lényegesebbnek tetszik az a generációs konfliktus (apa-fiú ellentét), amelyre ugyan a régi-új szembefeszülés nem illeszthető, de amely az elfogadott-kitagadott, hatalmi-lázadó, társadalmi-természeti dichotómiák mentén többet mond, mint ami az eseménymenetből közvetlenül kiolvasható lenne. Annál is inkább, mivel főszereplő a táj, személyes és megszemélyesített olyanformán alkot egységet, jut el a harmóniához, hogy a cselekmény „szintjén" létrejövő harmóniátlanságra reflektál, a külső és a belső világ ki/megbékíthetetlenségét, így a természeti létté válás kiengesztelő voltát reprezentálja. Az egység nem az ellentétek feloldódása révén kap (nyelvi) alakot, hanem magában a nyelvben konstituálódik, mint az egyetlen instanciában, amely (a természeti körforgáshoz némileg hasonló módon) a szüntelen létrejövést képes tematizálni. A rablóromantika legfeljebb távoli üzenetként vonja be Mácha Májusát egy motívumtörténeti sorba, amelynek elején talán Schiller Haramiák]a olvasható. Az erdőbe száműzött haramia, aki megcsalt szerelmes, s csalódásáért áll bosszűt a csábítón (aki történetesen az apja), a természetiből kiszakadó, majd a természetibe viszszataláló személyiséget reprezentálja. A pompázatosan zenei leírások, beté16