Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

szubjektívek, hogy még az ősköltészeti-őstörténeti, krónikákkal igazolt ese­mény/cselekményfejlesztési „technikákat" is önnön világszemléletükhöz igazítják; egyszerre utalnak vissza az események „előidőbeli"-ségére és je­lenkorúságára, ezzel újra meg újra a költészet egyetemességét és progresz­szív voltát hangsúlyozva. A szlovén költő, France Preseren szintén azt az utat kezdi járni, amit Vö­rösmarty; s bár nem honfoglalási, mégis korai történeti tematikával kísérli meg átírni a szlovén önismeret egyoldalúságait. A nemzeti eposz iránti igény a szlovéneknél sem hagy alább, a probléma összetettsége azonban a Vörösmartyénál nyilvánvalóbb. Ugyanis Preseren a pogány-keresztény (testvér)harcot állítja műve epikus részének középpontjába, névadásával (Crtomir) a főhős jellemének eldönthetetlenségére céloz: a „crt" ördögöt, a „mir" békét, de világot is jelent a szláv nyelvekben, az efféle névadás ter­mészetesen részint nyelvújításként tarthat számot az említésre, részint a vi­lágot és világhoz való viszonyt tematizáló költői aktusként (Crtomir szerel­me Bogomila „istennek kedves" névre hallgat). Ez utóbbiról: a költői világ­teremtés párhuzamos egy nép és reprezentánsa sorstörténetével, amelyben a pogány (szláv) és a keresztény (eredetileg nem szláv, s a zarándokút cél­jaként megjelölve: itáliai) tényező csap össze, az eseményes, terzinákban elbeszélt részben közlésekre, utalásokra hagyatkozva, földerengtetve a sor­sot, sorsát kihívó, vesztésre-boldogtalanságra ítéltetett ágens „démoni" figuráját, míg az ottava rima Tassótól és/vagy Byrontól adaptált, anyanyelvi­vé poétizált alakzata részint az együttérző-haragvó természet líráját adja, részint a reménytelenség, lemondás elégiába hajló párbeszédét prezentál­ja, a lezáratlan befejezés pedig úton levésre küldi Crtomirt. Az nem állít­ható, hogy ezek a különnemű léthelyzetek a következetes szigorral végig­vitt versforma és versdallam révén ne alkotnának harmóniát (harmóniát olyan értelemben, ahogy August Wilhelm Schlegel az új zene uralkodó el­vének véli); ez a költészetben, a nyelv által létrehozott, kikényszerített har­mónia annál élesebb kontrasztot alkot a hősalkotás révén kibukó személyi­ség-felfogással, amely az identitás nem-létében, a disszimulációban, az alteritásban és a különbözésben jelölhető meg, és így a szonettből (amely az ajánlás szerepét tölti be), az eposzi méretű küzdelemből (mint volt róla szó: terzinákban elbeszélt esemény) és a keresztelésből (e részről lásd föl­jebb) álló Keresztelés a Szavicán ugyan organikus egészet formál, ám (igen közel Novalis és Friedrich Schlegel gondolataihoz) éppen a hős jellemének, az elbeszélői nézőpont irányultságának és értékelő jellegének (mai) eldönt­hetetlensége legalábbis kétségbe vonja az egészelvűségből egyenesen kö­vetkező „szép egység"-et, és felszámolhatatlan akadályokat gördít a problé­makört eldöntő/meghatározó elemzés elé. így nemcsak Crtomir megítélése adhat egymással szöges ellentétben álló kicsengéseket Preseren művének, hanem a befejező szakaszok értelmezése is: katharzisként kell-e olvasnunk a főhős lemondását, megbékélésnek, kiegyenlítődésnek, avagy a romanti­kus protagonista létkudarcának, egyben heroizmusának, hiszen a történe­14

Next

/
Oldalképek
Tartalom