Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
SZAJBÉLY MIHÁLY: Tájélmény és eposzi invokáció avagy kis útikalauz a Völgység tündér országába és a Sár róna vidékére
egészében, melynek szerkezetét alapvetően a jelen-múlt ellentéte alakítja. Az idő futását fejezi ki mindjárt az első nyolc sor szimmetrikusan szerkesztett monumentális hasonlata: Mint zaj elől fut az erdőnek fejedelme, az alban Fölriadott szarvas, 's csörtetve az őszi levél közt Mind addig viszi büszke fejét hátára hajoltan, Míg vég rengetegét szaladással eléri Bakonynak: Úgy az idő fut lelkem elől 's vágyaimnak előle; Elrohan a' feledés honjába, hol a' patak immár Nem csörög, ősz partján a' fáradt szép Rege szúnnyad, 'S a rokon Alomnak szó nélkül nyugszik ölében. A tulajdonképpeni értelemben vett tájleíró sorok az elmúlt ifjúság völgységi táját idézik: Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet Százados erdőség; köztök, mint égi maradvány, Nyúlnak el a' völgyek, fiatal szépséggel igézők A jelen idejű igék ugyanakkor a táj állandóságát jelzik: az ifjúság egykor volt tündér országának díszletei változatlanok, s éppen ez által hathatnak a feledékenység ellen: Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik, Lelkem az ifjúság' képét öltözve magára, Ábrándozva bolyong egyedül a' csörge pataknál, 'S szárnyain ismét a' szerelemnek hordja bilincseit, 'S hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak. A Völgység változatlan formában létező tájára való visszatérés tehát meghosszabbítja az emlékezetet, megidézhetővé teszi az egykor volt szerelmet. Ezzel pedig a jelen-múlt ellentétére épülő elégia konkretizálódik: a hajdani reményeknek a jelen reménytelenségével való szembesülése mögött a szerelmi boldogságról való végérvényes lemondás áll. Az idő múlására való utalás, a régmúlt értéktelített idillként való megidézése és szembeállítása a jelen értékvesztett sivárságával persze a költészet legősibb közhelyei közé tartozik. A Széplak elbeszélője számára azonban nem csupán, sőt nem elsősorban az idő visszafordíthatatlansága, a személyes aranykor visszahozhatatlan múlttá válása jelent problémát, hanem az, hogy az aranykor múltként való felidézhetőségét (azaz magát az elégiát) ugyancsak veszély fenyegeti. A Völgység változatlan formában létező tájának médiuma viszont az emlékezet megformálásához anyagot biztosít, s ily módon a múlt megőrzésének zálogává válik. Ezért zárulhat az invokáció 146