Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

SZAJBÉLY MIHÁLY: Tájélmény és eposzi invokáció avagy kis útikalauz a Völgység tündér országába és a Sár róna vidékére

a következő dacos, az értékvesztett állapoton a költészet segítségével mégiscsak felülemelkedő sorokkal: De te nevezve maradsz kedvemben búmban egyenlőn Legkésőbb napomig, 's melly tájadon őrzi regéit, Állni fog emiekeim közepett' a széplaki bús rom. S miután a narrátor ily módon a kiseposz invokációjában az elbeszélendő történet táját saját tájává áthasonítva mutatta be, megnyílik a tér az epikus költészet múzsája számára, következhet Ugod és Zenedő története. Előadásomnak ezzel tulajdonképpen a végére is értem. Persze, ha nem Vörösmarty-emlékülésen lennénk, hanem mondjuk Vajda János-konferencián, akkor csak most kezdenék el arról beszélni, hogy Vajda Nyári dél című versében Vörösmartyhoz hasonlóan médiumként használja a tájat, ugyanakkor az elégiához vezető kétpólusosság (a táj és a költő) nyomaiban sem mutatkozik nála, a cím pedig nem is követel feltétlenül táj leírást, s a vers táj helyett egy pillanatot rögzít, melyhez csupán eszközül használja a tájból felvillantott elemeket. A sor folytatható lenne más költők más alkotásaival, míg csak a költői tájmegjelenítések megjelenítései a magyar tájleíró (tájélményt hasznosító) költészet nagy közös tájává nem rendeződnének. Hogy picturaszerűen-e vagy szerves formát alkotva, az már a tájakra figyelő első rendbéli megfigyelők teremtett tájaira figyelő második rendbéli megfigyelő megfigyelői pozíciójának a kérdése. 147