Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

villantja a lovagi romantikát egy röpke kép erejéig, akként a romantikával eljegyzett költőtársak (tehát Mickiewicz, Mácha, Preseren) sem igen látnak más lehetőséget arra, hogy a személyiséget az ábrázolhatóság körébe vonják, mint a természetivel, a természetiből elvont, onnan merített mitikussal, valamint a természeti meg a történeti összevonásával megjelenített, hozzáférhetővé tett vízió nyelviségére történő lefordítását. Meg akarod ismerni a természetet? - kérdi egy helyütt Steffens, vess egy pillantást önmagadba, hangzik szinte magától értetődően a felelet. Az Eger kiválasztott helyei éppen azt tanúsítják, hogy ebben a romantikusnak minősített magatartásban a vágy a hallucinált és vizionált természetibe vetül ki, amely viszont a befelé vezető út során kerül az ismeretlenből az ismert tartományába. A másodjára citált szemelvényben a mitologizálásból, a szivárvány „eredetmondá"-jából hamar jutunk a történelmibe, a várromantikába, onnan az idillibe, hogy a kozmogóniai meg az egzotikus világát is bejárják addig, hogy néven neveződjék a vándorút, amelynek végpontján újólag földerengjen a kezdő állapot. Mindehhez a perspektívaváltás adja a (külső) keretet: az elbeszélőre, az egyes szám harmadik személyre bízott narráció idézetünk közepe felé egy megszólításnak, egy megszemélyesítésnek nyit teret, s így a személyesbe vonja az elbeszélést. Ám ez a váltás pusztán időleges kitérésnek bizonyul, hogy az előzőleg körvonalazott képanyagból kifejlődjék a tér (meg hasonlat formájában az idő). Az emberi léptékhez mérhető módon be van határolva, ám a kép összetevői aligha a tapasztalati világra épülést szolgálják. Éppen ellenkezőleg: a képzeletit mozgósítják ahhoz, hogy hitelesítődjék a történet. Ilyen módon hangsúlyozódik ugyan a képzeleti (ám nem tételszerűen, inkább a képanyag minőségét tekintve), ugyanakkor nem lesz mellékes tényező (a hasonlatok legalábbis ezt látszanak sugallni) a konkrétan, magyarázólag fölfogható elem sem. Ez az állandó ideoda vándorlás természeti és a szó szoros értelmében vett emberi, kozmogóniai és az ezt a kozmogóniát teremtő nyelvi között, illetőleg a hexameterhez mint klasszikus-antik epikai formához fűzött poétikai versalak és az ezt az alakzatot nem szétfeszíteni törekvő, hanem a nem antik nyelvekben e verselési módból fakadó zeneiség „dualizmusa", mindez egy sosem bevégezhető nyelvi teremtés igazolódása. Babits Mihály szavaival, Vörösmarty hexameterei modern versek, „Vörösmarty zenéje"; Kosztolányi szerint költőnk „arról számol be, ami lelke előidejében és őskorában történt." Ám ez a zeneibe átcsapó versbeszéd elsősorban ama schlegeli önteremtés/rombolás alakjait világítja át, akik a szabályszerűnek, az antik értelemben vett héroszinak, egyben a kor meghatározta morálisnak, illetőleg nemzetileg elfogadhatónak/elfogadandónak ellenképét alkotják. S a történet egészében nemcsak vesztesként, megsemmisülőként hagyják el a jelenések színpadát, hanem eleve vesztesként lépnek be a színpadra, s így az esélytelenek lázadásával kísértik meg a kitörést mindenféle normatív rendszerből, a maguk kis elbeszélését szegezve a nagy eposzi elbeszélések ellenébe. Csakhogy e „kis elbeszélések" nem pusztán „románcos"-ak, hanem oly mértékben 13