Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

Unversalpoesie-vé (Rónay György szép fordításában: „A romantikus költészet az egyetemesség haladó költészete."). Mindehhez August Wilhelm Schlegel 1803-ban tartott előadásából lehetne mellékelni egy passzust: „A régiek költészete a birtoklás költészete volt, a mienk a sóvárgásé; az szilárdan a jelen talaján áll, ez viszont az emlékezés és sejtelem között ringatódzik" (szintén Rónay György fordítása). Ez azonban egy másik idézethez vezet át az Egerből, a korábbi jelen/jövő-orientáltságát itt felváltja a Schlegel által emlegetett emlékezés és sejtelem egymásba játszodása, a láttatott folyamat befejeződésének eltolódása (nyugvópontra nem érhetése). Omár és Ida páros jelenete, a hirtelen egymásra döbbenés előzményként és létesülésként színre állítása a költői elbeszélés tétje: Egykor szép szemeik sugaraiból szőve szivárvány, A kegyelem hida volt közös érzelmöknek az ösvény, S köztök azon, mint két várnak vendégi örökké Egymást látogatók, a vágy, a kisded örömmel, S rózsa szeméremnek kocsián vonakodva te jártál, Oh szerelem s sziveik teremét felváltva köszöntéd. A tündér hidat és alakit fölvonta irigyen Régi hazájok az ég, s a föld kínját hagyta helyettök. Most pillantataik, mint testvér vándorok éjben, A sivatag mezején egymást rettegve gyanítván, Végre megösmerik, és ámúltan visszaijednek. Altalános, nemcsak Vörösmartyra és messze nem csupán erre a műrészletre vonatkoztatható megjegyzés: valójában a kortárs természettudomány is a „romantizálás" felé irányította művelőit és az érdeklődőket; a német koraromantika Gesamtkunstwerk-igénye és programja, a világ romantizálása célkitűzésként és axiomatikusan megfogalmazódik, a befelé teendő novaiisi út azonosul a természetismerettel, a megismerés [a szó (természettudományos értelmében] és az önmagára ismerés szintén hasonló aktusként könyvelhető el. Ez aztán olyan következtetéseket eredményez, miszerint az ésszel megismerhető és lényegivé tehető, meg a természetbe vetett érzelmi pillantás egy és ugyanazon szellemi művelet két változatának tetszhet. Minekutána a racionális és az irracionális korántsem egymást kizáró dichotómiaként jelennek meg (és/vagy funkcionálnak), hanem egymást korlátozó nézetként fejtődnek ki. Nemcsak Novalis természettudományos „elkötelezettség"-ére lehetne/kellene itt gondolni, hanem a XIX. században olvasott kézikönyvekre, a német koraromantikától ihletett értekezésekre, mint amilyen Heinrich Steffensé vagy Johann Wilhelm Ritteré (aki szerint a legemelkedettebb következtetés a priori félreértés, s korántsem kerekedhetünk rajta felül). Amiként Vörösmarty (az első idézetben) lényegében természettudományos allúzióval él, méghozzá a Novaliséval oly rokon szellemben (a bányászat köréből veszi tárgyát), és amiként a másodikban föl12