Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)
BORBÉLY SZILÁRD: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása
hetősége felé mutatnak, illetve annak lehetetlenségéről tudósítanak. A romantika nagy teljesítményeit idézik fel, és Vörösmarty ezen művei nyelvének figurális alakítottságában döntő szerepet kapó allegória pedig - ennek az alakzatnak a jegyében történő - újraértésük lehetőségére hívja fel a figyelmet. Ezek a feltevések arra kérdeznek rá, hogy történeti fikció és irodalmi fikció miként választható el egymástól, illetve hogy a történeti elbeszélés miként különíthető el az irodalmi elbeszéléstől. Az előadás címébe emelt témamegjelölés persze kivételes helyzetet teremt, mivel a Horvát István által művelt diskurzus kizáródott a történettudomány beszédrendjéből és helyét keresve igazsága után kutatott. Vállalkozása akár egyszemélyes történettudománynak is tekinthető volna, ha nem létezne hatástörténete, és ha - furcsa helyzetet teremtve - a magyar irodalmi kánon egyik meghatározó alakjának, Vörösmarty Mihály világalkotásának nem lett volna genetikus kapcsolata azzal a gondolatvilággal és nyelvhasználattal, amelyet Horvát képviselt, és ha Vörösmarty költői nyelvének alakulását nem érintette volna meg az a retorika, amely Horvát nyelvszemléletét is alakította. Ily módon a tematikus, motivikus, metaforikus kapcsolódás mellett Vörösmarty költői nyelvének teljesítményében is nyomozható Horvát történeti fikciójának jelenléte. Azok az allegóriák alakját öltő etimológiák, amelyeknek rendszere Horvát történeti munkáiban az önmaga azonosságát kutató ősnyelv, Vörösmartynál - az említett három eposzra utalva - az önmaga eredetének elbeszélését elbeszélő nyelv apóriáját hívja létre. Horvát kudarcának belátásával 5 2 Vörösmarty pályáján is berekesztődik az, ami korábban még folytatást ígért, 5 3 amiről Toldy még az Aesthetikai leve51 „Miként Zalán futásában megírta a honalapító magyarság époszát, úgy Horvát Istvánnak, a magyar őskor lelkes búvárának buzdítására meg akarta írni az ázsiai magyarság nagy hőskölteményét a Magyarvárban, melyhez mint töredékhez [?] epikául szövődött volna a Rom. Ugyancsak az őskor mondavilágában játszódik a Tündérvölgy, és a töredékes Délsziget is." In: Vörösmarty Mihály: Tartalmi kivonatokkal kiegészített szemelvényes kiaáás. Bev. és magy. ellátta Loós István. Budapest, 1906. 3-24.; az idézet helye: 23-24. 52 „Es így töredékesen maradt csak fenn az 1825-ikben hirdetett »nagy testamentoma«, melyre nem több mint »két vagy három esztendőt« kötött vala ki, de már e vázlatok és tördékek is, igen sok becses és használható históriai anyaguk dacára, elég hangosan hirdetik, miképp a követett irány a történeti aberrációk legóriásbika volt, melyet az irodalomtörténet felmutat, s hogy a hazafiúi jó szándék s e harmincévi példátlan fáradalmak, füstbe ment munka voltak s leendettek szükségképp: mint kór ember álmai méltók nem gúnyra, mert az áldozatok nagyszerűek voltak, de sajnálatra, hogy ennyi tehetség, még több tudomány s páratlan erkölcsi erő és kitűrés nem termékenyebb, s általában nem lehetséges feltételre fordíttattak." Toldy Ferenc: Irodalmi arcképek, 87. 53 „...akiért Vörösmarty a húszas évek közepén még rajongott, s akit «rendkívül való embernek» tartott": Vörösmarty a húszas években Horvát „naiv, nacionalista szófejtési módszerének" hatása alá került. „Ám később, 1839-ben már maga ítélte el a nyakló nélküli, önkényes, Horvát által egyre anakronisztikusabban művelt nyelvhasonlítgatást." (Tóth Dezső, i.m. 136.; 196.) 125
