Takáts József: Vörösmarty és a romantika (Színháztudományi szemle 33. MH-OSZM, Pécs-Budapest, 2000)

FRIED ISTVÁN: Vörösmarty kelet-közép-európai romantikája

zetek funkcionálhatnak (nem annyira az Eger című epikus költemény, mint inkább) Vörösmarty romantikus kozmogóniája mintaszövegeiként, sőt (mise en abyme-jai a személyiségtörténetnek), e két részlet részint a romantika „horror"-törekvését reprezentálja, részint a Friedrich Schlegel megfogalmazta „aphorismus" továbbgondolásával variálja az irónia „techniká"-ját, miszerint az úgy írható le, mint az ön-létesítés és az ön-megsemmisítés állandó változása (steten Wechsel von Selbstschöpfung und Selbsvernichtung); ekképpen az epikai hitel klasszikus és pszeudoklasszikus szabályait cáfolja, ugyanakkor visszaigazolja Toldy Ferenc föltevését, miszerint költőnk „a psziché lajtorjájának minden fokain játszik, legsajátabb lényege szerint regényes költő". Másutt Toldy a regényes tartalmat az antik eposz formáival konfrontálja, aminek révén a mű paradoxiájára utal, akarattal vagy anélkül a schlegeli romantika-képzetre célozva. A renegát Omár vágykivetülése egyben önmaga megosztott jelenét írja át, mintegy ellentétes erők (korántsem szintézisét megalkotva, hanem) egymást rontó-építő tevékenységének tengelyébe állítva: Mély föld gyomrába leásná Most tetemét, oda hol csikorogva fogantatik a vas S zordon sziklák közt dúlásra születnek az érezek. Hol nem látni fogyó napokat, dér-vette virágnak Porba lehullását, nem mint leszen a tavasz ősszé, S büszke reményeknek gyémánt épülete rommá. Létesülés és megsemmisülés „élménye" az emberi lét lehetőségeként artikulálódik, és ennek törvényei alól nincsen menekvés, mindaz, ami alkotórésze egy/a világnak, a valóságos és a képzetes egyként ki van téve az egymással küzdő elemek/elvek/imaginációk levésének. Figyelmeztető, hogy a műrészletben egyetlen múlt idejű igealak sem rögzíti az elképzelt, de bekövetkező/bekövetkezhető eseménysort; a jelen meg a jövő szemlélete ugyan (hitelesíthető) tapasztalatra épül, ám a feltételes módú indítással az empirikusát olyan módon helyezi a bizonytalanba, hogy pusztán a pillanatnyitól, a biográfiaitól fosztja meg. Hiszen állandó levésben, létrejövésben képződik meg. Mintha (az eddigieket újragondolva) August Wilhelm Schlegel költészetértelmezésének nyomába eredne a költő, és szemben a „természet fájdalmas utánzása" elvével az emberi tevékenység törvényeiből következő, a természettel szemben tanúsított magatartásból az átalakítással jellemezhető költői „viselkedési" forma gondolódik el, amely különös egységben lép színre, amely egység azonban a képzelőerővel teremtődik. A feltételes módú ige jelzi ennek a típusú képzelőerőnek aktivitását, az egység a tapasztalati-természeti és az emberi-emberen túli között (talán átképzeléses előadásról is lehetne szólni) alakuló látásban érzékelődik, amely a szüntelen szemlélet által reprezentálja a befejezhetetlenséget. Ennek segítségével válik - hogy ismét a német koraromantika alapterminusára hivatkozzak - progressive 11