Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

dójának az alapja. Ádámnak eddig kell újra meg újra tévutakra tévednie, míg kimeríti a megértés fogalmát. • Az egyiptomi színben csak annyit tapasztal meg ebből, hogy az öröklétéért milliókat kell feláldozni. Az athéni színben a nagyság s az erény még mindig csak számára hozzáférhető, s ezért kell bűnhődnie, a római szín tapasztalata mind a nagyság mind az erény ellen elkövetett bűn, s a járvány^ a közélet és a rend széthullása apokaliptikus élményként jelentkezik. A bizánci színben Ádám perifériára szorul, s csak konstatálhatja az erkölcsi világkép meghasonlását, amelynek vastörvényeivel őt rekesztik ki a világból. A két prágai szín tudós Ádámja az erkölcsi bomlás és a nagyság eszményének elvesztését szemléli végig minden embert törpítő hatásával. Innen logikus a párizsi forradalom álmodásának logikussága, ahol épp a nagyság s erény méretik meg, az csinál történelmet is, de az szenved el bukást is: de egyedül ez a magatartás az elfogadható. A forradalmi Párizs Ádámja a nagyság s az erény minden elemét kielégíti, ám egy kivételével, s ez ugyanúgy nemcsak az ő bűne, de koráé is, mint majd a londoni színben Évára vonatkozólag ez expressis verbis ki is mondatik; ami is ott indokolja Éva nagymonológját a sírgödör fölött. DantonÁdám a legtávolabb kerül az egykor elhagyott, meglopott Úrtól, amikor az ember felhalmozott szimbolikus értékeit is megtagadja a hatalom megdöntése aktusával, s a hitetlenséget választja vezérelvül. A bűn és bűnhődés kérdése épp itt a legeklatánsabb, hiszen, mint a Fáraó, vagy az athéni színben itt is Ádám személyesíti meg az autentikus történelemformáló nagyembert, épp mert az erény csúcsán is áll és kitart amellett. A londoni színtől kezdődően Ádám történelembe történő beleszólása véget ért, ezután már csak a mások csinálta a történelem szemlélője és megértője, interpretátora lesz. Erre mondom, hogy a Tragédia belső építkezése regényi - a sors betelik egyszer a cselekvéssel, aztán a megértés megtörténtével következik a vég. A^ felismerése a büntetés, minden bűne bűnbeesés, megbüntetése ellen mindaddig küzd Ádám, mint Raszkolnyikov is, mígnem bebizonyosul, hogy egyedül, azaz a rációval s a lelkesítő eszmékkel nem egyedül van a világon, hanem társas lényként örök a küzdés és a reménykedés is. Az öröklét - a küzdés, és a küzdés folytatása - megvalósítása annak. Az aranykor óhaja - a küzdés és reménykedés - pedig, mint az elvesztett paradicsom nosztalgiája a földön való megvalósításának illetve visszalopásának hite, kiirthatatlan forrása Ádám Lucifer utópiaellenes logikájának, antiutópiájának is. Ádámot nemcsak az illúzió ragadja magával, de az illúzió bukása sem keseríti el, s nem veszi el küzdésvágyát, akár új illúziók árán is. Csak amikor a küzdés a Falanszter-jelenet szerint ellehetetlenül az ember számára, tehát az utópia antiutópiaként való megvalósulásának állapotában, amikor a küzdés értelmét veszti, az eszme lehetetlen lesz - akkor fordul az ádámi küzdés és eszmerajongás lemondásba és dacba, az újrakezdés alkotó aktivitásának tagadásába. Itt szinte minden szálon kapcsolódik a két világirodalmi alak - Madách és Dosztojevszkij - e kiábrándulást nem engedi, most már a hatása is megvan: most már Ádám nem a Földről, a neki fátumszerűen kijelölt élettérből akar menekülni, hanem attól az illúziótól (mint az majd a felébredéssel - hiszen Éva is felébred, tehát ketten vannak - kiderül), hogy szabad akaratától függ megszakítani a teremtett ember megmaradását, élőként való fennmaradását, tehát ahogy azt az Úr elgondolta, a folytonosságát a Földön. S Ádám rombolni akarása is azt a képletet mutatja, mint a történelem színeiben is az eszme elferdüléséért felelős