Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

váltott ki az előző álomban Ádámból a távolodó Föld iránt -, most a földön áll be, s most már a Földön nincs az a természeti szépség, és gazdagság, s a társadalmi eszmékért való küzdés feltétele, hanem csak a kozmikus hidegség. Lucifer most a küzdés, a szabad akarat és az eszme teremtő voltában való bizakodás pontjain kezdi ki az eszkimó színben Ádám élni, minden vesztes csata ellenére és után mégis újrakezdeni akarását. Még az illúzió okán sem ragaszkodhat az ember a földi élethez, s a küzdés ugyan újra meg újra utópiának bizonyuló eredményénél is apokaliptikusabb a perspektíva a betevő falatért, az embert az állati szintig aljasító küzdelemben. Az eszkimó-Ádám, aki embertársai elpusztításához kéri az Isten segítségét, nem alantasabb a bizánci szín főpapjánál, aki az eretnekek máglyára küldésén túl a falvak népeit nők és gyermekek irtására buzdítja az Isten nevében. Dosztojevszkij Karamazovotyíban a narratív feltételek közt Iván mondja el Aljosának a hasonló apokaliptikus eseteket. S végül a kihűlt Föld Évája sem a vonzalmat, hanem az undort váltja ki, mint Dantonból a felajánlkozó sans-culotte forradalmár Éva a párizsi színben. A hatása mégis abban van, hogy Ádám, aki eddig Luciferrel dacolt - sikerrel, majd a Föld Szellemével - vélt szabad akaratának korlátait hallva emlegetni -, most az Úrral nem versengeni akar, mint eddig, a mindent-tudás birtokában (Lucifer segítségével), hanem dacolni: a földi élet, mint büntetés elfogadása ellen. Csakhogy Ádám a Földből teremtetett, s az Úr teremtette, így nem is sikerülhet a dac sem egyik, sem másik ellen - Ádám természeténél fogva. Ez a természet pedig éppen a halandóság és öröklét együttléte, egymást feltételezése az emberi természetben: a percnyi lét tragédiája, s az emberi lét megszüntethetetlenségének kettős egysége, az amiben más az ember, mint a tagadás szellemének (Lucifernek, mint szellemi lénynek) örökléte, s

/ más mint az Úr örökléte, az Úr halhatatlansága. A percnyi, lét boldogsága és realitása Ádámot Évához köti, az öröklét boldogságának vágya - az Úrhoz, a tudás megszerzésének akarása Luciferhez. Ezt a tudást ugyan mindig a lét alakításának vállalásából fakadó megtapasztalás hozza, ezért aztán mindannyiszor keserves lesz ez a tudás, mint Lucifer előre jósolja, az illúzió, a reménykedés, a szabad akarat eszmeformája is beláthatatlan eredményekhez vezet. Ez mindannyiszor egyaránt szüli a küzdés elragadtatását és az eredményből való kiábrándulás letörtségét, mert hisz a kiábrándulás után jön ismét az új eszme megtalálásának lelkesült, emelkedett állapota: az utópiára s az illúzióval való szakítás, illetve új illúzió, mint eszme kiküzdésének képességét. Ez tulajdonképpen az utópia és az utópia ellenesség leküzdésének a képessége az emberben, Ádámban. S ezen a ponton is rokon a madáchi tragédia a dosztojevszkiji regénynyel. Az 1. utópia kiküszöbölhetetlen az emberi eszmék világából, mint ahogy a 2. antiutópia is elkerülhetetlen stádiuma az emberi küzdésnek, de 3. az újrakezdés az antiutópia elleni harc is kiirthatatlan ebből az emberi természetből: az utópia ellen küzdők nihilizmusával való szembeszegülés. A madáchi filozófia mélyén a történelem, mint felhalmozódó emberi tapasztalás igenlése munkál. Az eszmék - a saját és az idegen eszmék - színeváltozásainak ez a logikája a Tragédiában az egyes színek fő eseményeinek rendező elve, a történelmi és az idilli és apokaliptikus képeknek, a gondolati és akarati logikának a forrása. Az elindult emancipációs önállósodás útját töretlen akarattal járja végig Ádám. Madách Ádámja bűnéből minden színnel egy adagot. Bűne, furcsa mód nemcsak az „idegen" Luciferhez pártolása, de elsősorban mohósága, a lopás bűne, a könnyebb és a nem tisztességes út vétke. Az emberi etika, mint a földi létteremtésben is a kiinduló kétszerkettő a Tragédia konstruk-