Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - F. DÓZSA KATALIN: A kulisszáktól a stilizált színpadig. Még egyszer a Tragédia 1883-1915 közötti díszletterveiről

zolni a színpadon. ... Ilyenformán azután bármely képhez eleve adva van már egy kapu alakú, nehéz és tarka folt, többnyire többé-kevésbé négyszögű kivágással. Négy- öt ilyen lombsátor után aztán jön egy tájkép, amely több esetben semmiféle összefüggésben nincsen az összeboruló fasorral. A legnagyobb a baj olyankor, ha alföldet, sivatagot vagy tengert kell ábrázolni. Mit tehet az ember? A falakat és világító szuffitákat valahogy el kell takarni. Tehát vagy fasort, vagy legelőt kell festeni a vásznakra. Ezért vannak a csaták mindig a sűrű erdőben, és ezért jönnek a hajók a nyílt tengeren a levegőből olyanformán, mintha egy harmonika belsejében valamelyik ráncból bújnának elő. Síkságnál, ha az ívekre is síkság van festve a fellépő személyek ^gy néznek ki, mintha a megnyíló földből jönnének elő, és ezen segíteni nem lehet. ... Általában nem valami esztétikus dolog, ha minden kép úgy néz ki, mintha egy fényképező kamera belsejére volna festve,,

3 A XIX. század színházáról ezt a lesújtó véleményt szakember írta, még pedig olyan, aki igencsak jól ismerte a kulisszaszínpadot: Kéméndy Jenő, az első magyar díszlet és jelmeztervező, akit ugyan vádolhatunk elfogultsággal, kulisszaellenességgel, hiszen a XX. század díszlet megújításának egyik leglelkesebb híve volt, de leírása rendkívül érzékletes és pontos, nem is tudnánk pontosabban meghatározni a Paulay számára adott színpadtechnikát. A kulisszaszínpad hátránya volt még, hogy a sok egymás mögé és fölé aggatott vászon elfoglalta a színpadot, és csak elől maradt egy keskeny sáv, ahol a színészek mozogni tudtak, illetve, ha a hátsó színpadon voltak, akkor a „fényképező kamerából" jöttek elő. Sokszor a nagyméretű, festői vásznakkal zsúfolt színpad agyon is nyomta a szereplő színészeket, akiket a szuffitákban elhelyezett gyertya, mécses vagy petróleumlámpa egyenletes fénnyel terített be, mert a fényerőt előadás közben nem tudták növelni vagy csökkenteni, legfeljebb színes burákat vagy árnyékolást használhattak. A kulisszaszínpad hosszú életének titka minden hátránya ellenére az volt, hogy gyors színpadkép változást tett lehetővé, mert egy ügyes sínrendszer segítségével csak ki kellett húzni az előző, és betolni a következő kép előkészített vásznait. Gyors színváltozásnál, egy könnyed fátyolanyagból készült, vízszintesen redőzött. un. felhőfüggönyt engedtek le. Felvonásvég alkalmával a színpadot elől egy szépen megfestett, rendszerint klasszikus ábrázolású előfüggöny, a cortina zárta le, melyet több darabhoz is alkalmaztak. Az egyáltalán nem volt követelmény, hogy minden darabhoz új díszlet készüljön. Csak a legnagyobb társulatoknál, pl. a párizsi, a bécsi Operánál készítettek az új bemutatókhoz mindig új kulisszákat. Ezek aztán mintát jelentettek a többi színház vagy festőműhely számára. Nem beszélhetünk mai értelemben vett díszlet- és jelmeztervezésről, mert nem a darab szellemét kifejező egyéni színpadképre törekedtek, hanem bizonyos típusokat használtak, amelyek a szerzői utasításnak megfelelő helyszínt; tájat, szalont, lugast, erdőt, római vagy görög csarnokot, stb. ábrázoltak. így a színháznak nem volt szüksége sok díszletre, csak egy-egy megkopott darabot kellett kicserélnie. Az új bemutatóhoz általában a raktárból vették elő a megfelelő típusképet, s ha a premierre mégis új díszletek és jelmezek készültek, az megjegyezni való és reklámozni alkalmas dolog volt még a század végén is. A díszletek a rendezői utasítás alapján a festőműhely, a jelmezek a színész és