Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KÁICH KATALIN: „Miért büntetne?" A Tragédia Isten-képének egy lehetséges kommentálása

Egyéni és sajátos jellegű irodalomtörténet-írásunk kiválóságának idézett állítását támasztja alá a kortársnak, a nemrégen - és nem véletlenül! - újra felfedezett Egon Friedellnek kort elemző megfigyelése: „Közeleg az idő, amikor a Halak csillagképéből átlépünk a Vízöntő csillagképébe. A Vízöntő a magányosságot, a befelé forduló szemlélődést, a tisztánlátást, a távlati mélységet jelképezi. A Vízöntő a societas elsőbbségébe vetett hit végét hozza el, a felszín fontosságába, a közeli bizonyító erejébe, a valóság világosságába vetett hit alkonyát".

4 Egy új szempont lehet tehát az, ha Szerb Antal és Egon Friedell vonalán haladunk tovább, és Madách művét hívjuk segítségül arra vonatkozóan, hogy „az egyéniség és közösség megoldhatatlan szembenállásának" mibenlétét elemezve a Tragédiában eljussunk a szembenállás feloldásának egyik lehetséges módjához, a kettő közötti harmónia megleléséhez. Amit mondani akarunk e kérdéskörrel kapcsolatban az az, hogy a művel aktív kapcsolatot teremtve, nemcsak a benne rejlő véges mondandó elemzését kell elvégeznünk a legjobb tudásunk szerint - ami viszont tudatállapotunk függvénye is egyben -, hanem a továbbgondolás szempontjait is kutatni kell, mert ezek a létünket egzisztenciálisan érintő dilemma feloldásában is segítségünkre lehetnek. A mű és a befogadó közötti egyértelmű kommunikációnak ma már csak úgy van értelme, ha a Szerb Antal-i kommentálás lehetősége adott és e lehetőség a nyelvi, világnézeti, tudatszinti korlátokkal sújtott emberi gondolkodást képes kibillenteni statikusságából, abból a körkörös gondolkodásmódból, amely az elmúlt kétezer évben a reális és az irreális, a racionális és az irracionális pólusai között hánykódva a zsidó-keresztény és a göröglatin művelődés értékrendszereinek tételeit variálva - ma már végérvényesen bebizonyosodott - zsákutcába vezette az emberiséget. Elfogadva Szerb Antal véleményét a két férfialak egymáshoz való viszonyáról, hogy „Ádám az idealizmus, Lucifer a realizmus... Ádám a lelkesedő optimista, Lucifer a számító józan ész pesszimizmusa. Ádám a szellemi lény, Lucifer a materialista stb. Ádám a tézis, Lucifer az antitézis, a hegeli dialektika nyelvén. ... Ez a dualizmus Kant és Schiller óta általános az európai szellemben, és Madách tökéletesen keresztülviszi", tehát elfogadva az idézett megállapításokat, valóban felmerül bennünk is a kérdés, melyet szintén Szerb Antal fogalmazott meg: „De mit keres ebben a teljes, a harmadikat kizáró dualizmusban Éva, a harmadik?"

5 A kérdés megválaszolásában is utat mutat Szerb Antal: „(...) a bergsoni életlendület szimbólumá"-t látja Évában, Ádám és Éva „nagy harca a történelmen keresztül [pedig] a szellem és az élet örök ellentétéiben nyilvánul meg. Ebben a konstellációban szerzőnk eljut a „Minden isten meghal, minden eszme összeomlik, de az élet mégis él, és bízva bízik" megállapításáig.

6 Ezen a ponton elindulva szeretnénk tehát a tradicionális értelemben megalkotott madáchi Isten-kép problematikájával foglalkozni az Isten és az Elet relációján olyképpen, hogy az erről kialakult gondolatrendszerünk szempontjait érvényesítve utat nyissunk a Tragédiáról való gondolkodás egy lehetséges változata felé, amely az önnönvalóját felismerni képes ember meglátásaiból eredezteti mondandóját. [Kiemelés: K. K.]