Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KÁICH KATALIN: „Miért büntetne?" A Tragédia Isten-képének egy lehetséges kommentálása

írásunk harmadik kiindulópontjául szeretnénk felhasználni azokat a lényegre törő és a továbbgondolkodást serkentő elemzéseket, amelyek a színházi kritikusok és teatrológusok IX. nemzetközi tanácskozásán hangzottak el Újvidéken, ahol a színpadi szöveg sorsa volt a téma. A tudományos találkozás résztvevői egyértelműen kimondták, hogy a posztmodern, amire napjainkban még mindig nagyon sokan esküsznek, nem irányzat, mindössze átmeneti fázis, megoldást nélkülöző nagytakarítás, mely az öncélú, földi értelemben vett, meddőségbe torkolló emberi intellektus számára tovább mélyíti a gondolkodásban kifejezésre jutó szakadékot, s a kiúttalanságot sugallja: minden értéket megkérdőjelező és félrelökő előzmény az új szintézis feltételeinek megteremtését lehetővé tévő úton. Zsákutca tehát, amely az elmúlt kétezer évben létrejött - ma már felbomlófélben lévő - értékrendszerek, gondolkodásrendszerek „alkonyának" egyik megnyilvánulási formája, az emberiség egy részének jelenlegi lélek- és tudatállapotának tükre, s ennek felismerése ad lehetőséget az e gondolkodáskörön való felülemelkedésre mindazoknak, akik képesek felismerni a kozmikus törvényeket, s azok szellemében kialakítani - s főleg a létezés gyakorlatában meg is valósítani - azokat az új értékrendeket, melyek kiutat mutathatnak az egyre fokozódó káosz állapotából. Ma már egyre világosabban áll előttük a képlet, hogy a tradicionális értelemben vett Isten-kép - s ezt bizonyítja a Tragédia egésze is - nem tudta feloldani és egyensúlyba állítani az emberiség létállapotának determinizmusa és szabad akarata között feszülő ellentmondásokat. A minket körülvevő káosz mibenlétét Roberto Ciulli, a neves rendező fogalmazta meg a legszemléletesebben, állítván, hogy korunkban a technológiai fejlődés és az emberi tudatállapot között létrejött szakadék az erkölcsök nagy méretű romlásához vezetett, s így a tradicionális, keresztény értelemben vett Isten-kép már nem tud megfelelni az emberiség elvárásainak a kettő közötti összhang megteremtésének relációján. Függetlenül attól, hogy az égtájak különbözősége meghatározó jellegű a számunkra ismert és elfogadott valóság érzékelésében, úgy tűnik, mégis azoknak a gondolkodóknak van igaza, akik azt állítják, hogy az elmúlt évezredekben az emberiség nem arról tett tanúbizonyságot, miszerint Isten képére teremtetett, hanem arról, hogy istenei vagy Istene számos antropomorf jelleg birtokosa volt(ak). Az Isten-értelmezésnek ez a típusa válságba került, zsákutcába jutása napjainkban egyértelmű, s ez abban is kifejezésre jut, hogy az Isten-keresés ilyen méretű jelenléte, mint annak szemtanúi lehetünk, csak annak meg nem létével hozható összefüggésbe, ugyanis ha valami megvan bennünk, s a sajátunk, az magától értetődő, s azt nem kell keresni. A Tragédia tradicionális olvasatának elhagyása részünkről azt a szándékot igyekszik megvalósítani, hogy a jelenünk mélyében lejátszódó, a létezés eddigi körkörös forgásából kitörni igyekvő változásokat szignáló transzformációs folyamatok nyomain elindulva, az emberi tudatállapot megváltoztathatóságának lehetőségeire mutassunk rá a tradicionális és a ma már egyre inkább kifejezésre jutó, isteni lényeghez közelebb álló Isten-kép összefüggésében. Ugyanis az emberiség írott történelméből ismert krízis-ál lapotok egyik legszignifikánsabb megnyilvánulási formája éppen az örökkévalónak hitt Isten-képzetek nyilvánvalóvá vált múlandóságában kulminált. Ilyen értelemben az emberi tudatállapot megváltoztathatóságának egyik alapvető feltételét az Isten-képzet modifikációjához is köthetjük.