Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)
FORRÁSKUTATÁS - FORRÁSKÖZLÉS - ENYEDI SÁNDOR: Adalék a jugoszláviai magyar színjátszás történetéhez
nak - a következők: Nagykikinda, Szabadka, Újvidék, Zombor, Nagy becskerek, Zimony, Ver sec és Eszék. A követség közlése szerint ugyanez az eljárás vonatkozik az egyes előadóművészekre, a zene és hangversenyművészekre is. A prágai magyar lapban megjelent hivatalosnak minősíthető közlemény nem maradt válasz nélkül. A lap néhány nappal későbbi számában cikk jelent meg Jugoszlávia és a magyar színjátszás címmel. A szerkesztőség közli, hogy egy jugoszláviai olvasójuktól kapták a következő sorokat: ...a budapesti jugoszláv követség célzatos és a tényekkel merőben ellenkező beállítással megdönteni igyekszik egyes, közelebbről meg nem nevezett, de valószínűleg budapesti lapoknak 12 esztendő szomorú tapasztalataival igazolt azon megállapítását, hogy a magyar színtársulatok nem kapnak működési engedélyt Jugoszláviában. Nyilvánvaló a szándék - véli a levélíró - a külföldi közvélemény félrevezetése. Minden leplezési és szépítgetési kísérlettel szemben a tényállás az, hogy az impériumváltás óta mindössze egy magyar színtársulat kapott működési engedélyt. Ez a Szlovenszkóban is jól ismert Földessy színigazgatónak a társulata volt. Majd ezután következik a Földessy-féle társaság kálváriájának a részletezése, amelyet már a korábbi dolgozatunkból ismerünk. Földessyék kiutasítását követően - írja a cikk - számtalan retorzió érte a magyar nyelvű műkedvelő csoportokat is. És a konzulátus rózsaszínű jelentésével ellentétben a cikk leszögezi: Jugoszlávia magyar lakta városaiban és községeinek nagy részében tilos a magyar zene, a magyar tánc (...) a délvidéki magyarság gócpontjainak: Szabadkának, Zombornak, Újvidéknek, Nagybecskereknek, és Zentának magyar egyesületei és műkedvelő együttesei két és fél év óta egyetlen magyar színi előadást nem tarthattak... Ha a követség cáfolatnak szánt közleményéből az igaz lehetett, hogy a társulatok működési engedélyének a kiadását átruházták a városok, polgármesterek jogkörébe, az csupán a felelősség elhárítását célozta, de semmiképpen nem a magyar színjátszás engedélyezését. Ki védte meg az 1927-es színészeket az ellenük tüntető suhancok ellen, amikor azt üvöltözték: „Le a magyarokkal! Le a zsidókkal!" És a színészekért síkraszállt Grünberger Imre megverettetéséért sem szolgáltatott senki elégtételt. 1936-tól fokozatosan megfigyelhető - több területen - a két ország közeledése. Javulnak a kétoldalú kapcsolatok, mindkét ország sajtójában napirendre kerül a közös múltból mindaz, ami összeköt. 1938-ra körvonalazódik egy hivatásos magyar színtársulat létrehozása (amelynek vezetőjeként Janovics Jenőt szemelték ki), s egyre többet írnak a Az ember tragédiájának tervezett szerb bemutatójáról. Sem a színtársulatból, sem a Tragédia bemutatójából nem lett semmi. Pedig a két ország viszonya még 1940-ben is biztatónak mondható. Ami nem sikerült Szabadkán vagy Újvidéken, sikerülhet Belgrádban, vélték azok, akik 1940-ben egy magyar színtársulat létrehozásán fáradoztak. A felgyűlt tapasztalat kényszere váltotta ki, hogy a koncessziót egy orosz emigráns nyerte el - az Orosz Otthonban tartandó előadásokra. Pünkösdi királyság volt a megtartott 3-4 előadás, és mint az itt közölt második dokumentum igazolja - őket is utolérte a betiltás. Ez sem volt elég intő bizonyíték egy politikai játszma perfid voltáról. 1940 tavaszán Patkós György, a Belvárosi Színház igazgatója jugoszláviai vendégjátékért instanciázik, megragadva azt a kedvező atmoszférát, mely jelenleg Magyarország és Jugoszlávia között kialakult... - írta a Magyar Külügyminisztériumhoz 1940. március 29-én. De ez már egy másik történet, sok-sok aktával, és nem éppen tanulságok nélkül.
