Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - KERÉNYI FERENC: Mikszáth Kálmán és korának színházi élete. 150 éve született Mikszáth Kálmán

vesztését nemcsak világosan látta, de pontosan le is írta színházi publicisztikájában. Az egyik ilyen, szintén romantikus gyökerű illúzió volt, hogy a főváros színészetének utánpótlását a vidéki vándortársulatok kimeríthetetlen tehetségforrása biztosíthatja. 1865, a Színi Tanoda megnyitása előtt más lehetőség valóban nem kínálkozott a pest-budai direktorok számára. Az is igaz, hogy az új színiiskola, nem tudta egy-két végzett tanfolyammal azonnal módosítani a magyar színésztársadalom képzettségi szintjét. Az 1860-as években ugyanakkor a vándortársulatok művészeti színvonala annyira alászállott, hogy végül maga a színész-szakma kezdeményezte (önszerveződés útján) a vidék ellátásának megoldását. Ez lett az ún. színikerületi rendszer, amelynek kialakulása az 1870-es évekre esett. Mikszáth több ponton találkozott a kapitalista színházszervezet történetének e szükségszerű és megkerülhetetlen problémáival. A Budapesti Napilap 1877. november 14-i számában jelent meg a Coriolánok lepedőben című írása,

18 amely megtörtént esetet dolgozott fel: a Balassagyarmaton játszó, Balogh György vezette színtársulat 1877-ben hat vendégjátékra hívta meg az itteni nyári színkörbe Molnár Györgyöt, a Nemzeti Színház színész-rendezőjét. A Coriolanus című Shakespeare-dráma alkalmi jelmezeit a színész emlékiratai is megörökítették: „...bámulatos leleményességgel állították elő a római tunikákat és palástokat - fehér lepedőkből, a volszkusok jelmezeit pedig sörház- és kávéházbeli abroszokkal és tarka ágy terítőkkel."

19 Mikszáth az esetből többféle példázatot is kibontott. Alapfokon városcsúfolót faragott belőle (később maga is felhasználta);

20 Molnár György megpróbáltatásaiból egy magyar művészsorsot fejtett ki („Tagadhatatlanul a legjobb. tragikai művészünk, és minden kétségen kívül megbecsülhetetlen művezető [= rendező], s mégis lepedőben. engedjük coriolánoskodni a vidéken..."), végül a történteket Tisza Kálmán politikai pályájára, pálfordulására alkalmazta, hogy a címszereplő lepedőről leszögezze a csattanóban: „Az annak [ti. Coriolanusnak] az igazi kosztümje a mai időben." Még tanulságosabb voit a szegedi időszak árvíz kettévágta két évadja, mert Mikszáth itt valóban változásában szemlélhette a vidéki színészet illúziók szépítette múltját és sokproblémás jelenét. 1878. október 5-től Aradi Gerő színigazgató Szegeden, a X. színikerület anyavárosában még az 1856-ban épített kertvárosi színkörben tartotta előadásait, a szeptember 18-án megalakult Színügy-Egylet is (élén írónk leendő barátaival) még a hagyományos célkitűzést vallotta, „a magyar nemzeti színészet állandósításá"-t, állandó színház felépítését, helyben maradó társulattal.

21 Mikszáth itt szembesült a valósággal: a „naturalista" vidéki színésszel, aki nem felépíti, hanem „eltalálja" a figurát, aki szerepkörén túli feladatokat kénytelen játszani; megtanulta becsülni az adottságok ünneplésével szemben a mesterség tudását (a két helyi primadonna versenyében Enyváry Saroltára szavazott, akinek kisebb hangja volt vetélytársnőjénél, de szépen énekelt és finomabban játszott); láthatta a különbséget egy-egy fővárosi művész vendégfellépte alkalmából; nézőtéri leckéket vehetett a szórakoztató műfajok, az operett és a népszínmű jó előadásának nehézségeiből. Aradi Gerő mérlege Mikszáth tollán kedvezőtlenül alakult: a visszasóhajtott „nagy nemzedék" utáni direktorok e tipikus figurája üzletiességében marasztal tátott el, aki ráadásul nem is „szolid, terjeszkedő üzletet" csinál, mint például Rákosi Jenő pesti Népszínháza, hanem nyerészkedő, mert bevételeit nem forgatta vissza társulatfejlesztésre vagy a jelmeztár gyarapítására.

22