Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)
SZÍNHÁZTÖRTÉNET - KERÉNYI FERENC: Mikszáth Kálmán és korának színházi élete. 150 éve született Mikszáth Kálmán
Már az 1870-es évek Budapestjén feltűnhetett, hogy a színházlátogató és az Apróságok-rovat rövid színházi referádáit író Mikszáthot nem az előadás egésze, a színjátékelemek együttese, nem is a produkció szokványos összetevői (a színészi játék, a látványosság, a zene stb.) vonzottal leginkább, hanem a közönség. így alakult ki az a szokása, hogy: „...az első felvonás alatt bementem a Nemzeti Színházba, onnan átmentem a Népszínházba, míg ott el nem untam magam - s átrándulván az Arénába [az István-térre], éppen odaértem az előadás végére..." 23 Az elvi alapok itt is régebbiek: „Igazi demokrácia csak a színházakban van, mert itt igazán a nép van legfelül..." 4 Ami a közönség szüntelen megfigyelésének gyakorlati oldalát és főleg hasznát illeti, a színházi nézőterekre szintén érvényes Rubinyi Mózes megfigyelése arról, hogy Mikszáth korai pesti éveiben, majd Szegeden is fáradhatatlanul gyűjtötte a „rembrandti" figurákat. 25 Alig három hete játszott Aradi Gerő társulata az 1878/79-es évadban, amikor írónk máris előrukkolt a szegedi színházi nézők galériájával: a tubákszelencés, prüsszögő öregúrral a földszinten, aki csak az operetteknél feledkezik meg e szokásáról, a mindenbe belebeszélő karzati suhanccal, a francia komédiák „tanulságait" egymás szemére vető házaspárral és a páholyok ártatlan leánykáival, akik tökéletesen értik a sikamlós élceket is... 26 Az arcképcsarnok folyamatosan bővült, és az 1880. február 6-i Rómeó és /ít/w-előadásról írottak nem hagytak kétséget afelől, hogy Mikszáthhoz az előadásokat naivan átélő „régi" közönség állt közelebb: „Még a karzaton a nép is könnyezve hallgatta Shakespeare-t, nem úgy, mint a nagy városok enervált alsó osztályai, kiket csak a possék [= német bohózatok] és a Paprika Jancsik képesek elmulattatni." 27 Szegedtől vallomással búcsúzott, A 10. sz. páholyból című írásban azonban nem felejthetetlen alakításokra, kirobbanó sikerekre emlékezett, hanem a hátulról szemlélt publikumra: „Mert mit ér a színház publikum nélkül? A közönség hozzátartozik a darabhoz, aki nem azt látja, csak félig látta az előadást." 28 Az írói anyaggyűjtésnek ez a nézőtéri módja megszabta Mikszáth színikritikusi ars poeticáját, mi több, bírálatainak belső szerkezetét, arányait is. Az előbbit Szegeden két ízben is leírta, nagyjából azonos mondandóval, reformkori hitvallással. A színikritika feladatának a közönség tájékoztatását és a színészek okítását tekintette; az utóbbit azonban korlátozta, hogy a képzetlen, csak természet adta képességeikből élő színészébe kár volt jobbító szót vesztegetnie. 29 Ezért azután Mikszáth színikritikái egyrészt feltűnően rövidek, másrészt nemigen térnek el az 1840-1860-as évek divatlapjainak bírálataitól: ismertetik a műsordarabot, sommásan jellemzik a fellépő színészeket, utalnak a zenei és szcenikai érdekességekre. Ez az oka annak, hogy Mikszáthot - minden írásbravúrja, aforisztikussága ellenére - nem tarthatjuk számon a színikritika mesterei, még kevésbé megújítói között. A Szegedről visszatért író egyre ritkábban és egyre kedvetlenebbül fordult meg a fővárosi színházak nézőterén. A budapesti közönség ábrázolása egyre ironikusabbá vált, mindinkább szép írói erényeket csillogtatott. Ifj. Ábrányi Kornél Marianne című drámájáról a Pesti Hírlap számára írt bírálatában (1882) a premierközönség bemutatása terjedelmében felülmúlta a darabról és az előadásról írottakat; az új szegedi színház megnyitásáról írott „távirati tárca"-jában Dóczi Lajos újromantikus történelmi vígjátékának szereplőit vélte feltűnni a nézőtér páholyaiban (1883). 1887-re a Színházlátogatók című, többrészes karcolat tanúsága szerint az arcképcsarnok panoptikummá merevült, amelyben egymás után kö-
