Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - ENYEDI SÁNDOR: Janovics Jenő és a Tragédia

képben, a temetőbe hanyatlás miszticizmusába. Az erők szabad versenye, melyről keserűen mondja: Kutyáknak harca az egy konc fölött. Olyan társadalmat kíván helyette, mely véd, nem büntet, mely közös erővel összeműködik, minőt a tudomány eszmél magának és melynek rendelni (?) értelem virraszt. És feltűnik a falanszter. A megálmodott kommunizmus, ahol közcél felé társ minden ember, ahol nincs egyéniség, ahol a munkás, ki ma csavart csinál, végső napjáig amellett marad. Riadtan menekül a gyötrő képtől, magasabb körökbe vágyik, honnan rokon-szellem beszédét hallotta. De nem tud kiszakadni a mindenség gyűrűjéből, a végső pillanatban visszaszólítja a Föld Szellemének hívó szava, vágyakozva mondja Lucifernek: Vezess Földemre vissza, Hol oly sokat csatáztam hasztalan, Csatázzam újra, és boldog leszek. De a Föld, ahová visszahull, kihűlt. Végtelen hómező lett. A tudomány nem győzött végzetén. S az ember nagyságának botor örököse egy korcs alak. Elcsigázottan, harcra többé nem vágyva, megiszonyodva a végső kép borzalmaitól, könyörög Lucifernek, hogy ébressze föl. S itt ér véget a dráma harmadik része, mely azonban betorkollik a végső kifejlésbe. Nem dióhéjba foglalt meséjét akartam felvázolni Az ember tragédiájának, hanem a dráma világos szerkezetét szerettem volna bemutatni, melyet az eddigi színpadi rendezés figyelmen kívül hagyott. A szüneteket nem a koncepció szolgálatába állították, hanem egy-egy hatásos jelenetvég után tartották meg, holott az kárára van az értelemnek, az egész mű hangulatának és céljának. Zavarja az áttekintést. Homályossá teszi a költői célt. Nem szabad egy drámai munkát önkényesen, a költő elgondolása ellenére részekre szakítani, s tetszés szerinti darabokban összeragasztani. Mert ez történt eddig. S ennek a kompozíciónak szolgálatába kell állítani azt a zenét, amelyet előbb-utóbb meg kell íratni, azt a zenét, amely nem langyos, dallamos, kellemes, hanem követi a költői fantázia szárnyalását, aláfesti az ember küzdelmeit, lángolásait, vergődését, emelkedését és összehullását, amely fölemel és lesújt, zúg, harsog, dübörög, amely nem irtózik a diszharmóniától, s ha kell, finom is tud lenni, mint a madárcsicsergés. Mint fentebb mondottuk, a dráma keretében találunk feleletet a kérdésre, arra, hogy Honnan, és arra, hogy Miért? Meg kellene próbálni a zene aláfestésével és a kinematográfia segítségével még jobban kihangsúlyozni a Honnan-m a feleletet azzal, hogy a káosz utolsó lobbanásait, lángnyelveit, zűrzavarát varázsolnók a színpadra misztikus képekben, amelyekből lassan halkul ki a mennyország felséges harmóniája, fénye és rendje. Képekkel illusztrált zenei előjátékra gondolok. A teremtés utolsó perceiből bontakozik ki a mennyország csöndje, majd a paradicsom buja pompájában élő emberpár boldogsága, ahol Ádám napsugaras pálmafák alatt ártatlan volt, játszi, gyermeteg, hol nagy és nemes volt lelke hivatása. Hogy a mennyország színpadi képét s az angyalok megjelenítését miképpen gondolnám, azt fentebb már vázolni próbáltam.