Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - ENYEDI SÁNDOR: Janovics Jenő és a Tragédia

Az úgynevezett „keref képei, valamint a „jövendőt" mutató színek (London, Falanszter, Űr, és Jégvidék) azok, amelyek bizonyos miszticizmust megtűrnek, sőt meg is kívánnak a színpadon, a rendezőnek ezzel a kínálkozó alkalommal élnie is kellene. A hét belső kép - ha az eszmei cél szolgálatában el is tér árnyalatokban a történelmi hűségtől - mégsem bírna meg stilizálási kísérleteket. Itt valóságos, megtörtént eseményeknek lehetőleg hű rajzát kell adni a színpadon. A kétféle stílus nem hatna zavarólag, mert hiszen a mű szerkezetéből és lényegéből fakad. Próbálkozni kellene az álomszerűség erősebb kihangsúlyozásával is. Úgy értem ezt, hogy Ádám és Éva tényleg végigálmodnák az emberiség fejlődését, harcait és küzdelmeit. Az eseményeket más Adám és Éva játszaná végig. Hallom az ellenvetést: Madách maga úgy írta instrukciójában, hogy Ádám mint Fáraó, Ádám mint Miltiádész stb. Csakhogy egyrészt Madách nem gondolt színpadi megelevenítésre, másrészt itt Ádám nem éppen az első embert, hanem az embert jelenti. Úgy gondolom, hogy érthetőleg és tragikai hatás szempontjából ennek a kísérletnek nagyon becses értékei ütköznének ki. Nein is említve a színész erejének ökonomikus felhasználásából fakadó hatásokat: az egyik Adám csak a keret színeiben, a másik a belső képekben adhatná erejének maximumát. A képek változásai közben megfelelő zenei aláfestés mellett láthatóvá lehetne tenni az álmodó Adám rettenetes vergődését. De tovább megyek: hozzá kellene nyúlni ahhoz a problémához, amelyről a dramaturgok olyan sokat vitatkoztak, s amelyet elneveztek „álom az álomban"-nak. Az álomban levő Kepler végigálmodja a francia forradalom véres képeit, azután fölébred és folytatja álmát a csillagvizsgálóban. Voltak rendezők, akik úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy az álmodó Keplert a sötétségben egy ugyanolyan termetű és ugyanolyan öltözetű statisztával váltották fel, majd a forradalmi jelenet végén újra visszasompolygott helyére a közben alaposan berekedt igazi Kepler-Ádám. Ez a gyáva és félmegoldás. Amellett a közönség látja a színészcserét; ez nevetségbe fullad. Miért ne lehetne Keplernek ottmaradnia a helyén, ahol álomba merült, s miért ne játszhatna Dantont egy másik színész? Hatásos lenne, természetes, és a megértésnek erős támasztéka. Voltak régebben olyan kísérletek, melyek a két főszerepet, Ádámot és Évát háromhárom színésszel játszatták. De ennek legföljebb ökonomikus célja volt, a színész fizikai ereje szempontjából. Nem volt a kísérletben rendszer. A fenti elgondolás azonban a mű szelleméből fakad és szerkezetét tenné világosabbá, megértését könnyebbé. A Merre? kérdésre a történelem képei és a jövőt álmodó képek adnak választ. A Miért?-rt kapunk legvilágosabb és legemelkedettebb szellemű választ. A költő, ha alacsonyabb szemszögből nézte volna az ember vergődését, könnyen festhetett volna a végső kifejtésben mindenkit kielégítő langyos happy endet, viruló jövőt, biztató boldogságot, megnyugvást ígérve. De nem tette, nem tehetett engedményeket. Megmondja világosan, hogy az ember célja maga a küzdelem. A szünet nélkül való, csalódásokon és tévedéseken, bukásokon és fölemelkedéseken, összeroppanásokon és új útkereséseken át vezető, pihenés nélküli küzdelem. A cél voltaképp mi is? A cél, megszűnte a dicső csatának,