Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Függelék - Egy érdekes epizód Szeged színháztörténetéből. Vajda János szegedi színházi tudósításai, közli: Bene Kálmán
A hátralévő írások akár egy bohózat felvonásai. Az elsőben a magyar balett megteremtőjének, egyik első koreográfusának, a bécsi Campilli Frigyesnek (1826-1889) és első nagy csillagának, Aranyvári Emíliának (1836-1868) szegedi fellépési szándékáról értesülünk. Campillit ezután el is felejti, mint ahogy alig veszteget szót rá balettkritikai többségében - annál inkább lelkesedik a balerináért. Ezekben a vidéki vagy külföldi vendégjátékokról szóló beszámolókban Vajda a Nemzeti Színház nagy színészeiben a színházi kultúra követeit, misszionáriusait látja, s lelkesen agitál a színházak építéséért, a színházművészet nívójának emeléséért. Ez a cikk is a kőszínház építésére buzdítaná a szegedieket, de elismeréssel fogadja az „ideiglenes" megoldást: az 1856 májusában nyílt fedetlen színkört. Ezt a jelenlegi Hági-söröző kertjében álló építményt a nyári színkört Hoffer Károly és Heszlényi (Heszler) József építészek emelték, az 1927-es Szeged-monográfia tanúsága szerint. (Igaz, Vajdánál még nem az előkelő építész foglalkozásáról van szó, csak két egyszerű ácsmesterről, s ez a változat sokkal közelebb áll szívünkhöz, hisz Jókait, a derék Tseresnyés uramat juttatja eszünkbe.) Álljunk meg a cikk egyik mondatánál: a „Vajha nemzeti színházunk legjelesebbjei..." indítású mondat a buzdítás, a színházépítés hazafias kötelessége melletti érvelés jellegzetes stílusú, enyhe malíciával megfogalmazott példája jól reprezentálja Vajda irodalmi értékű publicisztikáját. Szemléletesség, képszerűség („rövid időközben kis csipetekben megízleltetnék velük a jó művészet nektárát"), az ódon nyelvi ízek, a néha már túlbonyolított, túláradó, szeszélyes körmondatok jellemzik ezt a stílust. A mondatba ékelt névsor valóban a kor nemzeti színházának „legjelesebbjeit" sorolja fel: a mindenki által ismert Egressy Gábor és Jókainé Laborfalvi Róza mellett az első cikkben említett ifjú Szerdahelyi Kálmán, a kiváló jellemszínész Tóth József, a színész-drámaíró Szigligeti Ede, s a talán Szigligetinél is sikeresebb népszínműszerző, Szigeti József (A vén bakancsos és fia, a huszár, Kísértet, Becsületszó stb. írója) és Komlóssy Ida, Vajda kedvenc drámai színésznője (ő játssza majd egy év múlva Vajda drámájának, az Ildikónak címszerepét) szerepel még. 4. - Múlt számaink egyikében a rekkenő meleg dacára nem voltunk restek a szegedieket a következő tél unalmaitól jó előre megsajnálni, és íme egy tragikomikusnak nevezhető esemény újabb alkalmat szolgáltat, hogy egészségedző kacajban kimerülten újra a szórakozás keresztényi érzelmének adjuk át magunkat. Aranyvári Emília kisasszony - mint a Hft. jelenti, visszajött Szegedről, anélkül, hogy a szegedi közönség műingerteljes lábujjhegyeit s annak csintalan bűvészetét bámulhatta volna! A színkör nem alkalmas arra, hogy a kisaszszony, drága egészsége kockáztatása nélkül, abban táncolhasson. A szegedi színkör födetlen, a kisasszony művészeti előadása pedig oly természetű lévén, hogy a lélek mellett a testet is meglehetős forróságba hozza, mikoron egy hamis szél (a költők szerint a szellők igen szerelmesek) vagy rohanó eső nem kis veszélybe sodorhatná a művésznő drága egészségét ennélfogva a kisasszony úgy ahogy odament, szépen visszatért, s a 48 mérföldnyi útnak eredményéül azon országismei tapasztalást hozta haza, hogy látott egy 55 ezer lélek lakosságból álló magyar várost, melynek alkalmas helye nincsen arra, hogy bemutathassa művészetét. Mégis jobb szerettük volna, ha a kisasszony legalább egy-két szökést tesz, és azután hagyja ott a szegedieket, így legalább a szegedieket jobban sajnálhatnék, mint a céljaiban csalatkozott k.a.t. M.S. 1856. június 24., 2. évf. 145. sz.
