Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Egy érdekes epizód Szeged színháztörténetéből. Vajda János szegedi színházi tudósításai, közli: Bene Kálmán

művészvilágunkban. Minthogy ő a közönségnek egyik legnagyobb kedvencze, érdekes tudni, hol miként tölte utóbbi vándorútját, s mint fogadtatott? Ő Szegeden és Aradon vendégszerepelt, Szegeden öt nap alatt négyszer, Aradon nem egész négy hét alatt tizenhatszor lépett föl, s annak bizonyságát, hogy tetszett, - a jó jövedelme, - mi egyébiránt minden dolognak leghathatósb bizonysága - zsebében hozta föl. Még Szegeden is mindig tömött színházban lépett föl. Ezzel azt hisszük, igen sokat mondtunk annak, a ki ismeri Szegedet. Mi jól ismerjük - szeretik a karcost (újbor) a jó nótát, már kávéházakba is járnak a műveltebbek - hanem színházba, oda nem akaróznak szokni. Ezt, hihető, szigorú erkölcsiségüknél fogva, luxusnak tartják, és valóban kik annyit adnak a kényelemre, csínra, hogy utcáikat kövezzék, hanem e helyett némely utcákon kacsákra lesnek - nem szembeszökő e világnézet, ha ugyan Szegeden van világnézet. No, de Szerdahelyinek azért mindig tömött színháza volt, pedig még az is megjegyzendő, hogy a szegedi színház a város közepétől száraz időben is jó tova van, sáros úttal pedig annyira van, mint Pesthez Nagy-Kőrös vasúton. Aradnak tán csak negyedrésznyi lakossága van, és télen nyáron színházat tart, s négyszer annyit legalább is áldoz a színművészetnek, mint Szeged. Hogy Szeged felől nem vagyunk igaztalan véleményben, mutatja e szörnyű aránytalanság. Egyébként Szeged tán épen most van a forduló pontnál, midőn szellemibb irányt vesz az eddiginél, mert, hogy ott is másként lesz és jobban, arról nem lehet kétkedni. Szegednek van kitűnő - de kevés számú értelmisége, s a nagy számú gazda és kereskedő osztályban megvan a képesség és eszköz, hogy rövid időn a század míveltség illő színvonalára emelkedjék. M.S. 1855. december 10., 1. évf. 134. sz. Tárgyi és nyelvi magyarázatok Vajda, az „újdondász" gyakran ír a Nemzeti Színház neves művészeinek vidéki turnéjairól. Ez az 1855. évi cikk egyik első ilyen tudósítása. Szerdahelyi Kálmán (18291872), a 26 éves szépreményű bonviván fél éve éppen Aradról szerződött a Nemzeti Színházba, tehát tulajdonképp „haza" látogatott vendégszerepelni 1855 novemberében. Vajda egyik legkedvesebb színésze volt, az elismerő szavakkal általában fukarul bánó kritikus szinte minden alakítását kiemeli, értékeli. A cikk elején említett színdarab, a Pünkösdi királynő Szigligeti Ede vígjátéka, amelynek egyik főszerepét, Kelendit játszotta Szerdahelyi. (A zenés, táncos vígjáték Szigligeti egyik sikerdarabja, 1856. október 13-án mutatta be a Nemzeti Színház, a Vajda által említett december 8-i előadás már az ötödik, és 1865-ig még tizenegyszer, a múlt század viszonyaihoz képest szokatlanul sokszor játszotta a színház.) A szegedi „színház" ebben az időszakban a felsővárosi ún. „Kis Kaszinó", a Maros utca oldalában. Ez a kényelmetlen, a sár miatt szinte megközelíthetetlen épület ekkorra már elvesztette vonzerejét, az ideiglenesen vezető pozícióba került Felsőváros helyett a városi élet súlypontja ismét a Palánkra helyeződött át. Vajda cikke jól jellemzi ezt a helyzetet élettel tölti meg száraz helytörténeti ismereteinket. Hadd hívjam fel a figyelmet csak egyetlen szóra a szegedi polgárság érzékletes rajzában: a szegedi, kávéházakba is járó művelt polgár szereti a „karcost", azaz a savanykás, könnyű homoki újbort. És még egy mondatát emelném ki az első Vajda-írásnak: „Egyébiránt Szeged tán éppen most van a forduló pontnál, midőn szellemibb irányt vesz az eddiginél..." Ma is ebben bízunk Szegeden.