Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Egy érdekes epizód Szeged színháztörténetéből. Vajda János szegedi színházi tudósításai, közli: Bene Kálmán

-AB. V. szerint a szegedi színház építészeti terve már készen van. Mi úgy tudjuk, hogy az igen rég készen van már, s a szegediek lelkesedését ismerve attól tartunk, hogy az még sokkal tovább hever készen, mint eddig hevert rajzban -, mert szegedi hazánkfiai e mondást, „nem csak kenyérrel él az ember" úgy értelmezik, hogy - tiszai hallal és karcossal is - az ige nélkül e háromság mellett könnyen el lesznek ezután is, mint eddig voltak. M.S. 1856. március 27., 2. évf. 72. sz. * A második, rövid Vajda-glossza a B. V., vagyis a Budapesti Visszhang cikkére reagál. A Könyök utcai ideiglenes faszínház építésének iratait 1. Dunainé Polgár JúliaBlazovich László: Szeged színháztörténetének forrásai a Csongrádi megyei Levéltárban 1719-1886, Bp. [1990.] (Színháztörténeti Könyvtár 18.) 148-150. Két megjegyzést fűzhetünk hozzá. Először: noha ez a tervezett színházépület még nem a bécsi Fellner és Helmer cég által épített (1883) színház terve, a szép tervek vontatott, lassú megvalósulása „haladó hagyománya" lett Szegednek, gondoljunk például a Kass Szálló, vagy épp a színház évekig húzódó újjáépítésére. Másodszor: igazi bravúr a „karcos-motívum" kiteljesítése. A szegedi ember „szentháromsága": a kenyér, a tiszai hal és a karcos - az ige nélkül! 3. - Aranyvári Emília és Campilli Szegedre utaztak, az ottani színkörben hatszor föllépendők száz pengő forintnyi díj mellett. Óhajtanok, ha Aranyvári kisasszony bájos táncán kívül e nyár folyamában, Szegeden egymást érnék e legragyogóbb műégi [?] tünemények, éspedig azért, hogy szegedi gazdag erszényű hazánkfiai hadd bánnák meg, miért nem építettek már egyszer olyan színházat, hol a művészet olymposi gyönyöreiben az unalmas téli estéken át is részesülhetnének. Szegedi hazánkfiainak szépérzéke iránt többször nyilvánítottuk kétségbeesésünket, s minden szellemi cél iránti szenvtelenségük keserítőleg bosszantott bennünket, annál inkább, mert a város magyar lakosságának száma aligha kevesebb a pestinél, középosztálya gazdag - tehát igen-igen szép várakozásra jogosítanak. A színkör építése, melynek építését, mint értesültünk, kizárólag két ácsmesternek kell tulajdonítanunk, némi kedvezőbb véleményt, sőt reményt ébreszt bennünk, mert mindenesetre annyit bizonyít, hogy a szegediek szeretnék már a művészetet is, csak árában nem tudnak még megalkudni, - s még a kőépületet sokallják Thalia istennő számára. E szerint kétkednek a művészet isteniségében. Vajha nemzeti színházunk legjelesebbjei - Egressi, Szigeti, Tóth, Szerdahelyi, Jókainé, Komlóssy Ida — egymás után hacsak rövid időközben kis csipetekben megízleltetnék velük a jó művészet nektárát, hogy aztán a télen, midőn a fabódé hideg lesz, gondolkodóba esnének, ha vájjon nem volna-e érdemes a megkedvelt Thaliának melegebb tanyát építtetni. Mit fognak tenni szegedi hazánkfiai a jövő télen át? - eziránt aggódunk mi Pesten, 24 mérföld távolban Szegedtől, és ha szegedi rokonaink maguk ezen nem aggódnak, akkor fogalmaink, kívánalmainktól még 24 mérföldnél is távolabbra esnek. Hogy e minden esti disznótorban megnyugvást leljenek, azt nem szabad róluk feltennünk, ennyi tiszteletet már a színkör felállításáért kiérdemeltek. Azért mi abbeli reményünk kedves zálogául vesszük a színkört, miszerint az egy hívó csalogány kalitkája, mely az éplelkű szegedi polgárságot a művészet számára meghódítandja. M.S. 1856. június 21., 2. évf. 143. sz.