Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái

netsorában; és a század végi Bor majd Víz dicséreti felszólalóinak egymástól független sorozatában. Ezekkel ellentétben az antik példát igyekeztek hasznosítani a Florentiná-ban (167080), Felvinczi György Comico tragoediá-jában (1690 k.), és Miskolczi Zsigmond Cyrusában (1698). Végül furcsa, felemás szerkezet alakult ki a szintén századvégi comedia Generálisban. A kutatás ezt a megoldást „consultátiós drámának" nevezi, ahol is a Seena (= felvonás) belsejében elhangzó haditanácsok következetesen egymás mellé rendezett felszólalásokat rögzítenek. * Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az eddigi drámatörténeti munkákhoz képest sokkal árnyaltabb képet kell kialakítanunk a XVÏ-XVII. századi hazai fejlődésről. Világosabban kell látnunk a középkori dramaturgia és a klasszicista szerkesztési elvek közti átmenet fázisait. Ez nem elmaradottságunkat jelenti, hiszen a nyugat-európai drámaírás ugyanebben az időszakban - például Shakespeare és Ben Jonson formakísérleteiben, vagy a francia theatre sacré-tól való átmenet során a tragédie régulière irrégulière vitáiban ugyanezekkel a nehézségekkel bajlódott. Végül még egy tényre fel kell hívnunk a figyelmet. Arra ugyanis, hogy a korai magyar dráma története nem azonos a hazai színjáték-történettel. A tényleges előadásokra vonatkozó adataink még gyérebbek, mint a drámaszövegekről kideríthető tények. Hogy csak egyetlen elgondolkodtató dolgot említsek: az első és sokáig egyetlen magas irodalmi értékű drámánk Bornemisza Elektrája csak 1931-ben szólalt meg először magyar földön, a pesti Nemzeti Színházban, akkor is Móricz Zsigmond átdolgozásában. XVI-XVII. század kulturális életünkre gyakorolt hatásáról egyáltalán nem beszélhetünk. A magyar nyelvű színjáték végül is a XVIII. századi protestáns, majd jezsuita iskoladrámák gyakorlatából született meg. Korai drámáink pedig fóliánsok és régi nyomtatványok lapjain mint ritka őskövületek léteznek csak számunkra. Parasitus Kutatók és kommentátorok kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Bornemisza Péter 1558-ban írt Elektra-drámájának jellegzetes új vonása egy olyan figura beépítése a mű szerkezetébe, aki Szophoklész eredetijében nem szerepelt, tudniillik a Parasitusé. A tény rögzítésén kívül azonban részletesebben nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Némiképp kivétel ez alól Szigeti József tanulmánya, amely külön fejezetet szán Parasitus alakjának, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ezt a figurát le kell választani a hagyományról. Éppen ezért ő nem „a lehetséges irodalmi minták funkciójából" indul ki, hanem abból, hogy Bornemisza milyen szerepet szánt neki drámájában.

1 Ez a módszer azonban csak akkor alkalmazható, ha a „lehetséges irodalmi mintákat" a szigorúan vett Plautus-követőkre korlátozzuk. A tényleges helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Mindenekelőtt azt a korabeli hátteret kell megvizsgálnunk, amely a XVI. sz. első felében a nyugat-európai tudományos-irodalmi világban alakult ki. Korántsem véletlenül beszélünk tudományos-irodalmi világról. Hiszen a reneszánsz-humanizmust éppen ez a szerves kettősség jellemezte: legjobb íróik és költőik egyben kiváló klasszika-filológusok is